Lehet-e tökéletesebb…
elkapni egy-egy pillanatot gyermekeinkből, amikor rá is tudunk szánni pár percet, hogy figyeljük őket. Ezek csodálatos pillanatok, melegséggel töltik meg a szivet.
Mesterek ők! A mi mestereink és meg kell találnunk magunkban azt az alázatot, mellyel úgy tudunk felnézni rájuk, hogy tanítványaikká válhatunk. Erre is méltónak kell lenni, mert aki nem képes erre, az nem érdemli meg, hogy ilyen mestert kapjon. Az folyton csak a felelősséget és a feladatot fogja érezni a gyermekében, és soha nem lesz képes látni mindazt a jót, amit hoznak, a szeretet legtisztább, legönzetlenebb formáját, a kacagást, a vidámságot, azokat a jó pillanatokat, melyek igazán szülővé teszik a szülőt.
Írtam már arról, hogyan hallgassuk meg a gyermekeink sírását, hisztijét, hogyan legyünk jelen akkor, mikor az érzelemeik viharosan támadják őket legbelülről, és ezek félelmeket váltanak ki belőlük, ilyenkor kell igazán a biztonságot nyújtani, hogy megküzdhessenek ezekkel a “sárkányokkal”.
De nem csak ilyenkor kell meghallgatni őket. És nemcsak ilyenkor kell jelen lennünk a kis életükben. Persze igazi jelenlétről beszélek, amikor teljes valójukban figyeljük őket, és nézzük, hogyan oldanak meg egy eléjük gördülő feladatot, vagy hogyan sajátítanak el egy-egy újabb készséget, képességet. Tűnjön bármily hosszúnak, és menjenek végig a leghosszabb kerülőúton, mire eljutnak oda, mégis végignézzük, nem sürgetjük, nem adjuk a kezükbe a megoldást, csak végignézzük, hogyan jutnak el a megoldásig, és csak jelen vagyunk, kissé háttérbe szorítva magunk, figyelünk, egyfajta támogató figyelemmel, jelenléttel. Mondanom sem kell, hogy minden apró lépésnek, minden pici sikernek örülünk.
A kislányom cirkuszi mutatványos volt, és két labdával zsonglőrködött, Minden egyes sikernél, ahogy rakosgatta egyik kezéből a másikba – használva teste minden közelben lévő porcikáját, alkarjait, hasát, mellkasát, hogy megtámassza a labdát, és közben hatalmas csillogó szemekkel, széles mosollyal és a világ legnagyobb büszkeségével nézett rám – minden pillanatban, ahogy sikerült a labdákat a kezeiben tartani olyan boldogság öntötte el az arcát, amitől egyszerűen felragyogott a nap a szobában. Felemelő volt részese lenni ennek a sikerélménynek. Mikor pedig leestek a labdák, akkor nem csalódott, nem csüggedt, újra és újra megpróbálta, mint amikor átfordulni, felülni, kúszni, mászni, járni tanulnak a babák, soha nem adják fel, és mi támogatóan mellettük állunk, és nem elvégezzük helyettük a nehezét, hanem hagyjuk, hogy végigjárják azt az utat, amely elvezet az eredményhez, bármily hosszú is.
Én pedig ot ültem, és szorgalmasan szedegettem a szétguruló labdákat, melyeket különböző “fenyítésekkel” juttattam vissza a gyermekem kezébe. “ejj, te ugri-bugri, gyere csak vissza, hol ugrálsz?”, “nocsak nézd milyen huncut szökős laszti ez, pórázra kell kötni!”, “hé, te huncutparádé, gyere csak vissza!”
A kislányomnak pedig annyit mondtam, hogy jól figyeljen ezekre a szeleburdiakra, velük aztán nehéz lehet zsonglőrködni!
És nem is csináltam semmi egyebet, csak örömmel figyeltem, megtapsoltam, ujjongtam. Valóban egyre ügyesebb lett, és lelkesen labdázott tovább. Büszke volt, és én büszke voltam rá. Akkor is ha leestek a labdák. Mert nem adta fel, hanem próbálta tovább.
Vajon hol veszik el bennünk az a türelem, amit a babáknak megadunk, mikor elkezdik a mozgásokat tanulni? Rohanunk mindennel, mindenhová, és siettetjük őket. (Persze ennek sajnos fejlődési következményei is lehetnek, de ez egy másik téma.)
Az egész játék nem volt több 5-10 percnél, pontosan nem is tudnám megmondani, de azt megmondhatom, hogy belefért, és megérte. Hűűű de még mennyire! Az eredmény? A gyermekem a megkapott figyelem és támogatás hatására teljesen egyedül elvégzett néhány olyan műveletet, ami a legtöbbször valamiféle nyűggel jár, boldogan, felszabadultan, együttműködően, vidáman telt az utána következő idő. És én is tanultam valamit, vagy inkább újra megerősödtem valamiben. Mindig fel kell állni, és újra próbálkozni. Nem csüggedhetek, ha valami nem sikerül azonnal, hanem mosolyogva vidáman újra kell próbálkozni, és ez mindannyiunkban bennünk van.
Olyan volt ez, mint egy spontán jött gyermekidő, csörgés, és kedvetlenség, vagy nyűg érzése nélkül. Én amúgy is napjában többször újra és újra beleszeretek a gyermekembe, ez még egy ilyen pillanat volt.
Jó figyelni őket, jó örülni velük, és jó tanulni tőlük.
Kommentek