Bokszzsák

Bejegyzésem címe elég sokat sejtet, mégis akik olvasták már korábbi bejegyzéseim több dologra is tippelhetnek, vajon milyen újabb bolondságot találtam ki, és kinek a bokszzsákjáról van itt szó, melyikünk futott ezúttal vakvágányon.
Töredelmesen bevallom, nagyon rámférne egy ilyen egy jó kis eldugott sarokban, ahol az általunk “pitypalattyos maminak” keresztelt feszült állapotomból kitörhetnék.
Ám ezúttal a helyzet nem engem ajándékozott meg a püffölni való zsák csodálatos feszültség-levezető erejével, hanem jómagam váltam azzá. Ám ne higgyjétek rózsásnak a helyzetet, nem egy jó időben bevetett, jókor megjelent múzsa ihlette játékról van szó, itt most elszenvedője voltam én is és gyermekem is a helyzetnek, és estem csapdájába érzelmeimnek, de a jó hír az, hogy minden tündérmese vége jó, ennek is jó vége lett, mondhatni az érzelmek mögött megbúvó ördög saját fegyverét sikerült visszafordítanom ellene.

Befejezem a szavak cifrázását, térjünk a lényegre…
Kislányom gyakran “használ” lábtartónak, ér hozzám a lábaival, álmában átteszi rajtam, vagy bújik hozzám a lábaival indítva a mozdulatot, esetleg néha kellemetlenül is, és hát gyakran használja lábait adott helyzetben az érzelmek tobzódásakor, ilyenkor persze előfordul, hogy megrúg. Természetesen nem hagyom, nem engedem, de néha szó szerint őrületbe kerget. Máskor cseppet sem zavar, könnyedén lekezelem, játékosan oldom a helyzetet, vagy elkapom a lábát, ha épp az kell.
Vannak ennek kedves pillanatai, finom mozdulatok, melyekben azt érzem, hogy ez egy mély bizalom manifesztálódása, hogy a szeretete, a kötődése fejeződik ki ezzel.
A minap viszont nem voltam túl jó passzban, betegség is kerülgetett, és feszültségek és bizonytalanságok jellemzik a mindennapjainkat. Mindemellett olyan időszakban élünk, hogy sokszor nem érzem magam “teljesértékű” tagjának a mi kis családunknak. Ebben az ideálisnak nem nevezhető állapotomban tört rá gyermekemre is a feszültség, és némileg igaza is volt, mert épp az esti meseolvasás előtt jutott eszembe még valamit elintézni. És ezt nem fájdalmas, de finom rúgással fejezte ki, ahogy az ágyunk végében írtam még be az utolsó szavakat a “sürgős” e-mailembe, addig ő lábtámaszként használt, és finom tappancsolásokkal jelezte a türelmetlenségét (én hülye, milyen e-mail nem várhat? no jó, az, amelyiket nem akarjuk elfelejteni, viszont altatás után már nincs kedvünk hozzá…), majd egy határozottabb rúgás is érkezett. Persze ekkor már többedszer elhangzott, hogy türelmet kérek, és kérem, ne a lábai kalimpálásával jelezze, hogy nem bír várni, mert fájdalmat okozhat, nem is beszélve arról a többszáz esetről, melyekben ugyanez az eddigi közös pályafutásunk alatt elhangzott – tudom, olvasnom kéne a saját bejegyzéseim, mit próbálok itt magyarázatokat adni, mikor a játékos megközelítés hatékonyabb, de néha azért én is előveszem a komolyabb énem, nem lehetek mindig bolondos.
Hát nem vagyok büszke rá, mea culpa, de kiborult a bili, rákiabáltam a gyerekemre és egy laza mozdulattal arrébb tettem a lábacskáit. No itt aztán már nem volt az a fénykard, mely képes volt megállítani a lelkem mélyéről megállíthatatlanul feltörő sötét, rettentő szörnyeteget, csak ömlött belőlem, hogy mennyire elegem van, hogy rugdos. Bár ilyenkor csalóka az időérzék, de bizonyosan nem volt több néhány másodpercnél az átfutás, míg a bokszzsákból lett méregzsákon hatalmas szégyenfolt fakadt, és végül a szégyen győzött, szerencsémre gyorsan. Annyi még belefért az érzelmi vihartól meggyengült halovány tudatomba, hogy bocsánatot kérjek a gyermekemtől, aki persze fáradtan, krokodilkönnyekkel próbált gátat szabni a tűzvésznek, de több nem fért bele, egy puszi, egy fáradtan odaadó ölelés, és gyönge testem arrébb vonszoltam, hogy megérthessem, min is megyek keresztül.

A helyzetet tetézte, hogy elvem az, hogy soha nem fekszünk le aludni mérgesen, vagy elégedetlenséggel a szívünkben, ám mire összeszedtem magam, a gyermekem már aludt.
Tudtam, hogy dolgoznom kell az érzelmeimen, kell a hallgatópár, ez legkorábban másnap valósulhatott meg, de reggelre már be kellett vetnem valamit, hogy összekapcsolódhassunk. Így először dolgoztam magamban, mintha hallgatópárral lennék, szavakba öntöttem az érzelmeim, hogyan érzem magam, mert tudtam, hogy csak a letisztult, leválasztott megfelelő polcra helyezett csomaggal állhatok neki a játékos levezetésnek. Így első körben ezzel foglalkoztam.

Másnap reggel pedig azzal ébresztettem kislányom, hogy a fülébe súgtam, mennyire sajnálom, hogy kiabáltam vele, és kitaláltam egy rugdosós játékot. Nem ért meglepetés az azonnal kipattanó szemek láttán, felugrott huncut mosollyal az arcán: “mit játszunk mami?” lelkes felkiáltással.
Először az ágyon fekve összeragasztottuk a talpunkat és így nyomtuk, toltuk egymás lábát, jó bemelegítésként, olyasmi, mint a páros biciklizés. Mikor láttam, hogy belelendült, jött az igazi bokszzsák, becsomagoltam a lábaim a takaróba és lehetett rúgni, figyeltem, hogy a talpam érhesse, ne fájjon senkinek. Utána kérte, hogy az ő lábát csomagoljuk be, így én eljátszhattam, hogy ügyetlenül szinte sose találom el a fürge bokszzsákot, mely ügyesen kitér előlem. Ezután, még arra is jutott idő, hogy – a falnak állított matracunk, mely jó lehetőség, hogy együtt rugdalózzunk – egymás mellett fekve a “falimatrac” közös taposásába fogtunk.
Túljutottunk az előző esti feszültségen, összekapcsolódtunk, nagyot nevettünk. És az eredményen nem meglepődve konstatálhattam, hogy aznap “feszült lábhasználat” formájában megjelenő inzultus nem ért.

Egy dolog maradt hátra, hogy hallgatópárommal kibeszéljem magamból az érzelmeket, melyeket sikerült némileg megneveznem előző este, innen is köszönet neki a megértő meghallgatásért, kisírtam magamból a lábtörlő és bokszzsák érzéseimet. A következő ilyen helyzettel bizonyosan könnyedébben megbírkózom.

A tökéletlenség földi létünk része, és hibáinkon át sokat tanulhatunk. Fontos lecke, hogy megtanuljuk megbocsátani, elengedni a hibáinkat, és így a következő lépcsőre lépve már újabb megvilágításba helyezzük a vislekedésünk, a reakciónk. Ahogy az élet maga, a gyermeknevelés is folyamatos tanulás, de valóban egyre jobbakká válhatunk benne, ha akarjuk, és gyermekeink hite és szeretete, melyet belénk vetnek sok erőt adhat. Ám sose feledjük, a felelősség nagy, mert belőlünk is épülnek, és mintát kapnak.
A szeretet tényleg mindennél hatalmasabb erővel bír, ha az tiszta, önzetlen, és szívből jön.

Bár jómagam a jóga, bicikli, természetjárás és tánc híve vagyok, az esetből tanulva kialakítottam a bokszsarkom 😉 remélem, tetszem:

na jó, csak kölcsönkép… 😀