Avagy a fagyi néha visszanyal és ez lehet jó is 😉
Nehezített terepen járjuk az utunk mostanság, és ilyenkor nem könnyű jelenlétet, meghallgatást, megértést, kreatív figyelmet, játékosságot nyújtani. Bár a jelenlétem nem volt teljesértékű, azért sikerült valahonnan, valami angyali segítséggel, vagy a puszta szeretet erejével legyőznöm a lelkemet folyton terhelő gondolatokat. Jött némi kreativitás és önuralom is, ki tudja honnan! Ám ami fontos, hogy jött, néha viszont megkésve jött, néha kijött az idegesség is, de a gyermekemet már olyan jó eszközökkel sikerült felruháznom, hogy 4,5 éves korára a veleszületett bölcsességgel, és talán a valódi tündérmesék “gyógyító hatásával” igen jó kapcsolódást nyújtott nekem. Igen, nem elírás, ő nyújtotta nekem a kapcsolódást, nem fordítva.
Ismét egy érv a Kapcsolódó nevelés módszere mellett, újra leteszem a voksomat mellette!
Ez a kihívásokkal teli időszak, ahol kevés lehetőséget találtam a magam töltődésére, ám annál szélesebbre kitárt karokkal kellett a jelenlétemet nyújtanom a hozzám közelállóknak, megtette a hatását. Egy nap kiborult a bili, és rákiabáltam, sőt mitöbb, nálam ez már üvöltés kategóriába sorolható, a gyermekemre… természetesen egy semmiségért. És ahogy a szégyen végig áramlott a testemen és a lelkemen, beleestem a csapdájába, és nem vettem észre, hogy nem sikerült leállnom. Fogságba estem, és nem bírtam szabadulni attól, amit tettem, mélységes önkritikával eltapostam a lelkem, és ez a szégyen nem hagyott világosan látni, sebezhetőségem még jobban “megvadított”, és a legkisebb feszültségre, ellenkezésre képes lettem volna kiabálni, illetve néha meg is emeltem a hangom.
Sajnos nem tudtam a hallgatópár csodatévő módszeréhez nyúlni, de a szégyenem olyannyira hatalmába kerített, hogy képtelennek is éreztem magam ebben bárkinek megnyílni, így a saját szégyenérzetem, büszkeségem, hiúságom… minek is nevezzem… csapdájába estem, és úgy éreztem egyre mélyebbre süllyedek benne. Csak zuhantam egyre mélyebbre és mélyebbre. Bár sikerült néha egy-egy fogódzót találnom, és lassan elindulni, mászni felfelé, de annyira mélyen éreztem magam, hogy a legkisebb akadály is kizökkentett a küzdelemből, és újra meg újra beleestem a düh, a méreg, a tehetetlenség érzésének mély gödrébe, és újra zuhanni kezdtem lefelé.
Elvesztem, teljes kapcsolódás vesztés. Ezer csáppal nyúltam kifelé, kerestem a kapaszkodót, a kapcsolódásra való lehetőséget, és közben észre sem vettem, hogy ott van az orrom előtt, ám elutasítom, elfordulok tőle, mert nem akarom bántani, mert nem akarok olyan szavakat, hangnemet használni, mely még mélyebbre visz a szégyenemben, hisz ő a legdrágább, a legfontosabb, és tudom én jól, milyen hatása van a szavaknak!
Nem akartam kiabálni a gyermekemmel, és úgy éreztem a jól bevált módszereim nem működnek. Csak egyedüllétre vágytam, alvásra, bezárkózásra, hogy ne kelljen jelen lennem, ne kelljen meghallgatnom. El akartam bújni.
Ő viszont nem adta fel. Közeledett, és visszalépett, közeledett és visszalépett, és teljes odaadó kitartással, megértéssel, meghallgatással jelen volt. Ott volt, és várta a pillanatot, mikor már nem fordítottam hátat. Mikor ez eljött, megérezte, és hozzámlépett, megölelt, és annyit mondott, szeretlek. Itt vagyok, és szeretlek. Ez persze éppen az, amit én szoktam neki mondani, mikor a feszültségek vakvágányra viszik, és teljesen kiborul.
Ránéztem a világ csodájára, és megértettem, hogy a fény a legnagyobb sötétben is ott világított az orrom előtt, de nem akartam meglátni.
Döbbenten figyeltem, hogyan alkalmazza a kislányom azokat a módszereket, melyeket a kapcsolódó nevelésben tanítunk, és amelyeket mi felnőttek sokszor oly nehezen és lassan építünk be a mindennapjainkba. Kapcsolódást nyújtott nekem, és én befogadtam. Egyszerre csak eltűnt a szégyen, a mély gödör, a zuhanás. Biztos talajon álltam, és csak a szeretet vett körbe.
Meghallottam a hangját, a gondolkodásért felelős homloklebenyem újra működésbe lendült, vettem a világot, már nem akartam menekülni… mi elől is? Magam elől.
Hallottam a gyermekem hangját, éreztem a szeretetét, a jelenlétét, együttérzését. Kapcsolódtunk, és újra képes voltam elfogadni az ölelését. Végre én is tudtam kapcsolódni, és kapcsolatot nyújtani. A meghatódástól először sírtam, majd hatalmas nevetésben törtem ki, mely végül egy jó kis bírkózásban végződött. Jó nagy mulatság kerekedett, hatalmas nevetéssel, vidám kacajokkal. A végén pedig jómagam is kaptam egy tündérmesét, melyben bizony sikerült a királylánynak legyőznie a sárkányt. 🙂
Azt már réges-régen megértettem, hogy bennünk felnőttekben a kiborulás ugyanúgy működik, mint gyermekeinkben, mikor megbélyegezzük őket a hisztis jelzővel. És ilyenkor mi is csak a józan gondolkodás, önuralom képességét veszítjük el valamelyest, és rajtunk is ilyenkor a valakivel történő kapcsolódás sokat segít. Ennyire mélyen lenni ebben a helyzetben, ilyen erővel érezni azt, mikor az érzelmek, feszültségek, félelmek eluralkodnak rajtunk, mindez segített még jobban megérteni, milyen hatalmas “szörnyetegekkel” kell a gyermekeinknek megküzdeniük, mikor számukra még teljesen idegen érzelmek hatalmukba kerítik őket, és mit is jelent számukra megadni ezt a megértést, együttérzést és kapcsolódást. Hála a Kapcsolódó nevelés módszereinek!
No ezután ha valaki azt mondja nekem, hogy nem vagyok elég szigorú a gyermekemmel, és jobb, ha vigyázok, nehogy a fagyi visszanyaljon, elmondhatom, hogy az én fagyim visszanyalt, de ez nem ért kellemetlenül. Sőt, büszkeséggel tölt el.
Innen már csak hab a tortára még egy jó pont! Az unokáimnak biztosan jó dolguk lesz. 😉
Kommentek