Szerencsés alkat vagyok… nem pánikolok a bajban. Persze később aztán eljön a pillanat, mikor ez az óriási feszültség valahol kijön, legtöbbször egy nagy sírásban. Erre majd aztán használhatok egy jó hallgatópározást, ejj milyen jól tud esni egy lélektisztító, felemelő, hegyeket megmozgató, megértéssel meghallgatott sírás! Nos ez még előttem áll, mert még távolról sincs vége. Még tartom magam, a helyzet magaslatán állok, bár pár napja nem aludtam, miközben a gyermeken pár napja lényegében egyebet sem csinál, mint alszik, meg produkálja a betegség tüneteit. Az orrom előtt gyengül napról napra, és nem tűnik úgy, hogy végre kimásznánk belőle. Tudom, hogy szenved, fáj neki, és annyi ereje sincs már, hogy felüljön. Ám mindent meg kell tennünk a súlyosabb következmények és mellékhatások elkerülése érdekében. Bámulom a küzdőképességét, hogy milyen kitartással képes újra és újra meginni azt a kis vizet, ami aztán iszonyatos fájdalmak közepette legtöbbször távozik is. Persze ne túlozzak, hiszen sok szomorú, letaglózó sorsról olvastam már én is, sőt voltam közvetlen szemtanúja is, és azokban is mindig lenyűgöz a gyermekek valami egészen magas dimenzióból jövő bölcsessége, kitartása. Bár nekem minden gyermek legkisebb szenvedése is szívszorító, a sajátomé mérhetetlen kegyetlenséggel facsarja ki a szívem, szeretném átvenni tőle. Nem lehet, de segíteni azt tudunk. Számomra ilyenkor a legfontosabb a jelenlét. A házimunka, munka megvár, tehát beköltözöm mellé, jönnek könyvek, játékok, arra az esetre, mikor jobban van, könyv nekem is, ha tudok mellette olvasni. De mellette vagyok, tudok minden rezzenésére figyelni. Nem engedem, hogy a többi külső elvárás kizökkentsen, mellette a helyem, mert egyedül szenvedni nagyon rossz. Ő pedig hálás, és valamely úton-módon mindig kapcsolódik hozzám, keres a gyenge kis kezeivel, vagy hozzámbújik, az ölemben fekszik, de valahol mindenképpen összeérünk. Az ilyen pillanatok sokszor segítenek egy egészen más oldalát felfedezni ennek a mennyeien szép összetartozásnak és szeretetnek, melyet egy szülő érez a gyermek iránt. Szeretném újból abban a védelmező ölelésben tudni, melyben kilenc hónapon át hordoztam, ennek már csak a fizikai “szétválás” állapotában kell egy alternatívát találnom. Közben persze használni kell a természet, vagy az orvostudomány nyújtotta lehetőségeket, hogy megtámogassuk ezt a gyógyulást. Hát mégis hogyan tudjuk ilyenkor a gyermekünkbe belediktálni a “gyógyszert”, a gyógyteát, vizet, bármit? Nyilván a félholt, lázálomban lévő gyermeknél a játékosság nem működhet, erre nem fogékonyak. Az erőltetés megint csak rossz módszer, hiszen páni ellenállást válthat ki, ami sajnos nem éppen jó irányban befolyásolja a betegség kimenetelét sem pillanatnyilag, sem hosszabb távon, hiszen ronthat az állapotán. Szerencsés alkatomnál, türelmemnél fogva nekem viszonylag könnyedén megy az, hogy először lenyugtassam magam, ne akarjam mindenáron azonnal beadni a gyógyszert, bármennyire is ellenáll (megjegyzem, mi olyan szerencsések vagyunk, hogy igen ritkán előforduló betegségeink még sosem követelték meg a nyugati orvoslás eszközeinek bevetését, és hát az édeskés homeos bogyók, a gyógyteák kanalazva, vagy borogatások, s egyéb természet patikájából szerzett gyógymódok sokkal kellemesebbek, ám egy nagyon rosszul lévő gyermek semmit sem kér). Persze volt már olyan eset, mikor nem volt lehetőség a várakozásra, azonnal kellett beadni, de nem egy-két percen múlik. Tehát először is beállítom a fejemben, hogy ne a betegség legyőzésére fókuszáljak, hanem arra, hogy segítsek a gyermekemnek megküzdeni a betegséggel. És ebben sokat segít egy együttérző átölelés, simogatás, segít neki, hogy tudja azt, hogy mellette vagyok, segítek, és segít nekem, hogy ne feszültséggel, idegességgel, aggodalommal eltöltve próbáljam belédiktálni a gyógyszert, melyet ilyenkor persze alaposan “meg is töltök” ezekkel a negatív érzelmekkel. Summa summarum az első és legfontosabb magunkat átprogramozni. Számomra ebben nagyon jó motiváció, ha egy pillanatra megállok, néhány lélegzetvétel után, elnézem az esendő, ám mégis küzdő gyermekem. Ezután átölelem, hozzáérek, és gyöngéd, de biztos határozottsággal mondom el, hogy most bevesszük a gyógyszert. Ilyenkor kerülöm a kell, muszáj szavak használatát. Az ellenállásnak pedig helyt adok, mert helye van az érzelmeinek, hogy kifejezhesse, hogy mennyire utálja, vagy hogy annyira rosszul van, és nem akar semmit bevenni, meginni, stb. És ezt megértéssel meghallgatom. Közben gyöngéden biztosítom róla, hogy tudom, hogy nehéz, fáj, ám a gyógyszer segíteni fog. Mikor megjelenik a hangjában egy kis megnyugvás, olyankor szoktam még egy kicsi játékosságot bevetni, semmi túlzással, csak felruházom a beadandó szert különleges tulajdonságokkal. Különleges gyógyerőt varázsolok belé, esetleg fontos megbizatást adok neki, titkos küldetést, mi a dolga. Van hogy beszédbe elegyedek vele, megtudom a nevét, kiderül, hogy egy tündér, vagy angyal, vagy manócska, és ő pedig elmondja nekünk, mi mindent tud csinálni. Ha gyógynövény, vagy homeo bogyó, akkor utána is nézek a növénynek, így könnyebb a tündérnek, vagy manónak a meséjébe beilleszteni, hogy milyen a ruhája. Persze mindent úgy, és annyit, amennyit a helyzet és az idő enged, és ha nem tudjuk annak a gyógynövénynek a kinézetét, akkor csak képzeljünk el valamit, mert a természet csodálatos és gyógyító, bárhonnan is merítünk belőle. Lehet ez szivárvány, kék ég, havas hegyek, naplemente, telihold, csillagos ég!
Használjátok a fantáziátokat, és legyetek mellettük, mert ilyenkor esendőek, és építhetjük a bizalmat, hogy tudják, mindig mellettük állunk. Egy ölelés sokkal nagyobb gyógyhatással bír, mint a folyton újrafőzött tea, vagy beadott gyógyszer (nem írja felül, de fontosabb mindennél!).
Gyógyulást a betegeknek, le a vírusokkal!
Kommentek