Összességében állíthatom, hogy evés tekintetében nem annyira problémás a gyermekem, de talán köszönhető ez a sok játékosságnak, illetve annak, hogy semmit nem erőltetek.
Ettől függetlenül, nálunk is szinte mindennapos eset, mikor valamit nem kér, nem akar megenni, vagy épp ez se jó, az se jó. Igaz, ami igaz, ez utóbbi, mikor semmi nem felel meg, tipikusan a mellékvágány esete, tehát ilyenkor tudhatom, hogy valami más húzódik meg mögötte.
A mai bejegyzésünk arról szól, hogyan váltak a tányéron lévő “hülye” cukkinik a legjobbfej haverokká, és kerültek végül maradéktalanul a pocakba.
A gondosan elkészített ebéd, mely fölött elégedetten ülök, mint édesanya, mert tudom, hogy egészséges, tápláló, és ráadásul finom is – igen, szerénytelenül állíthatom, hogy finom lett! 🙂 – ott illatozik az asztalon.
Kislányom persze kiválogatta a különleges vöröslencse-lisztből készült tésztát, és a szósszal azt falatozgatta, miközben egyre nyafogósabban kommentálta az ebédet, miszerint ő a cukkinit nem szereti, és nem eszi meg. Hát túl nagy ellenállásba nem ütközött, mert mondtam neki, hogy egész nyugodtan félretolhatja a cukkiniket, ha nem kéri, nem szereti, nem várom el, hogy megegye. Ám ez nem vot elegendő, folytatódott a monológ, melyet türelemmel végighallgattam, de ez sem volt elég, így bevetette a nehéztüzérséget. “A cukkini hülye!” Tudva, hogy ezt a szót önmagában sem kedvelem, nemhogy valakit, vagy valamit ezzel illetve, várta a reakciót, amely kisvártatva meg is érkezett. De nem akárhogyan! Nem én szólaltam meg, hanem a sértett cukkinik:
“Mami, mami! Azonnal vegyél ki minket a tányérjából, és tegyél át a tiédbe! Azonnal, most rögtön, mi nem akarunk itt maradni! Hallottad, mit mondott? Azt mondta, hogy hülyék vagyunk! De mi, nem vagyunk hülyék! Ugye nem?” – szegény cukkinik kétségbeesve kiáltoztak nekem, hogy mentsem meg őket!
Kislányom azonnal reagált: “Nem mehettek sehova, itt maradtok, és meg is eszlek titeket!”
Hej, erre aztán még jobban kétségbeestek a cukkinik! “Mami, segíts, mi nem akarunk az ő szájába, és pocakjába menni, segíts rajtunk, nem akarunk! Ments ki innen minket! Ha megeszik minket, akkor mi huncutkodni fogunk a hasában! Nem akarunk bemenni!”
“Ejj, hát hogy is csinálnátok ti ilyet! Nem huncutkodnátok, hisz ott van aztán csak az igazi jó muri!”
No erre aztán egy villányi bekerült a gyermekem szájába. Ott még jajgattak egy keveset, és jól meg is kapták a magukét a kislányomtól, hogy ne nyavalyogjanak annyit, mert jó lesz nekik. A következő falat után viszont, újra hülyék lettek a még tányéron sorakozó falatkák.
Gondoltam, most valami mást kell bevetnem, így valami hangzavarra figyeltem fel!
“Te is hallod? Mintha valahol nagy muri lenne! Tánc, meg zene… honnan jön?” Kinéztem az ablakon, semmi, asztal alatt se találtam a buli nyomára, s ahogy közeledtem a kislányom felé, mondtam, hogy valahonnan erről jön a hangzavar! Erre kacagott, mire felfigyeltem, hogy hangosabb lett a zene. Kértem, nyissa csak ki a száját, erre valami dobolást imitálva odahajoltam: “Te, de hiszen ez a pocakodból jön! Hé ki van ott! Ki bulizik?”
A válasz meg is jött, a cukkinik felkiabáltak: “Mi vagyunk, itt bulizunk a többiekkel! Még van hely, küldjétek a többieket is a tányérról! De ne mindenkit, mert annyira nincs sok hely, és nem tudunk táncolni!”
Hát itt már sok teendőm nem volt, a cukkinik tovább buliztak, kislányom még néhány kedvenc slágerrészletet is előadott, hogy épp mi szólt a hasában, az immár jófej bulizós cukkinik pedig mind eltűntek a tányérról! Sőt legnagyobb meglepetésemre épp a kedvenc tésztából maradt egy csekély adag.
Hát így fogyott el a mai ebédünk játékosan, nagy nevetésekkel, jól mulatva és jóllakva. 🙂
Kommentek