Az idézet egyik kedvenc filmemből, A kétszázéves emberből származik.
Annyira megnevettetett, hogy aztán ötletet meríthettem belőle egy játékos feszültséglevezetéshez. Nézzük, hogyan is jutottam el oda, hogy “felfaljam a gyermekem”.:)
A minap bal lábbal kelt fel a kislányom, vagy a csillagok állása, vagy akármi, mindenesetre egész nap nyavalygott. Pedig szuper napunk volt, remek programok, szép idő, kirándulás, játék, mulatozás egy csomó klassz dolog, mégis pár percenként rátört valami, amitől füleimnek rettenetes hangszínen előadta, hogy ő ezt akar, meg azt akar, és én azonnal teljesítsem, mert különben…
Jó nagy sóhajok közepette szeretettel határt szabtam, majd újra, majd megint, és megint, közben pedig a feszültségem csak nőtt, és nőtt, majd akkora lett, hogy úgy éreztem, most én fogok felrobbanni. Tehát elő kellett állnom valamivel. Először a már megszokott módszert vettem be, hogy bizonyos frekvencián nem hallom a hangját. Ha épp nem rá nézek, egyszerűen nem reagálok, majd odafordulok, és kérdezem: “mondtál valamit? Nem hallok semmit, de látom, hogy mozog a szád. Talán rágcsálsz valamit?” Elkezdem csavargatni a fülem. Még mindig nem hallok. Aztán az ő orrát csavargatom finoman: “Talán túlságosan lehalkítottalak?” Ilyenkor erőt vesz magán,és elővesz egy kedves, barátságos hangszínt. “Mami! Légyszives vegyél nekem…!” vagy ami épp aktuális. Erre tudok kedvesen válaszolni: “Ó végre megjavult, most már hallak. Sajnálom, most nem tudok neked venni, bár tudnék!”
A játéknak köszönhetően ez működik, ha kisebb a feszültség. Ha nem, akkor vagy azonnal folytatódik, vagy később.
Kicsit később folytatás jött. Újabb nyávogás, ha előbbi nem működik, olyankor előveszem a játék szerszámaim (természetesen a kezem és az ujjaim, de még a könyököm is nagyon jól tudnak szerelni), és megjavítom a gyermekem. Ne feledjétek, mennyi apró alkatrész van egy gyermek testében, és bizony itt-ott csikis, vagy esetleg vicces helyeken is lehet kalapálni:
“Hoppá, itt kilazult egy csavar!”
“Ajjaj, ezt a szöget be kell kalapálni!”
“Te jó ég, hiszen ez a szög nem idevaló! Húzzuk csak ki!”
“Ejha, ezt a vezetéket ki kell cserélni”
“Ó jajj! Itt egy járat eldugult, ki kell fújni!”
Stb.
Ez megint működik, nevetünk, összekapcsolódunk. Ez megint lehet egy megoldás kisebb feszültségre. Nagyobbra nem elég.
A minap egy darabig jó volt, később viszont újraéledt a feszültség:
Nagy levegő, és átváltoztam sárkánnyá. A hangom elváltoztatva szaglásztam a levegőben: “Nahát honnan jön ez a fülsiketítő hang? Nem bírom elviselni, inkább felfalom azt, aki ezt csinálja, hol van??? ”
Akkor szaglászom a levegőben, felé megyek, rátalálok, és elkezdem “felfalni”. Fújogatni, nyammogni, közben szürcsölni, csámcsogni. Ez egy jó összekapcsolódós, érintkezős játék, jót bírkózunk, mulatunk.
Ám előfordul, hogy a sárkány félelmet ébreszt. Ha fél a gyermek, akkor hagyom, hogy megvédje magát, elszaladjon, vagy eljátszom, hogy nem ízlik a falat. Nálunk, lévén vegetáriánus vagyok, a lányom kitalálta, hogy ő bizony tyúkhúsból készült, és miután néhányszor visszakérdezek, hogy egészen biztos-e benne, végül elfogadom a választ, és nem eszem meg, de általában még tovább szaglászom, hogy ő milyen illatos, és biztos-e benne, hogy nincs-e olyan porcikája, ami valamely zöldségből, vagy gyümölcsből van. Így testrészről testrészre végigkérdezem, a brokkoli füleket, a répa nózit, a banán-ujjakat, az alma-arcocskákat, stb.
Így falnám én fel a kicsinyem 🙂
Ha elszalad, utána iramodom, de mindig nagyon vigyázok, hogy érezze ő az ügyesebb! Ki tud csúszni a kezeim közül, vagy esetleg nem is sikerül elkapnom. Mikor ebben az ügyetlenkedésben már biztonságosan kapcsolódunk, és ő is kinevette magából a ránehezedő terheket, olyankor végül hagyja magát elkapni, de akkor én már átváltozom gyöngéd sárkánymamává: “Nicsak, hiszen ez itt egy pici gyermek! De aranyos vagy! Akkor nem eszlek meg, gyere vigyázok rád!”
Ezek a módszerek külön-külön is nagyon jól működnek. Ha nagyobb a háttérben meghúzódó érzelmi teher, akkor viszont érdemes bevetni egy gyermekidőt, és felkészülni egy esetleges meghallgatásra, mert ilyenkor a gyermekidő végén, a jól kapcsolódó, magát biztonságban érző gyermek végre képes minden méltóságos álarcot levetve kiadni a lelkét feszítő érzelmeket. És ilyenkor már mi is képesek vagyunk ott lenni, hisz ezek a játékok minket is hozzákapcsolnak nemcsak a gyermekhez, hanem utazásra visznek a gyermekkorba, gyermeki lelkünk mélyére, ahol megérthetjük, mire is képes egy megértő, erős szülői kar, öl, ahol biztonságban érezhetjük magunkat.
A mi napunk végül remekül záródott, a kislányom feszültsége oldódott, be kellett vetnem a gyermekidőt, de az annyira feltöltötte, hogy aztán könnyed léptekkel libbent át az érzelmek súlyos terhe alól a felszabadult, könnyed gyermeki világba. Ámulatba ejt, ahogyan a gyermekek képesek egyik pillanatról a másikra visszanyerni ezt a biztonságos állapotot, melyben ismét teljesen önmaguk lehetnek.
Jó játékot!
Kommentek