Időnként egy-egy kiborulás alkalmával, mikor gyermekem szemén látom, hogy kikapcsol a gondolkodásért felelős homloklebeny, és a kapcsolat nehezen felvehető, szemei kicsit homályosabbak, és nem lehet szemkontaktust létesíteni, meg szoktam próbálni megfújni az arcát. Az ötlet onnan jön, hogy babás jógán szoktuk alkalmazni, mikor a mama a baba fölött négykézláb áll, és jóga gyakorlatokat végez, mindig javaslom nekik, hogy ilyenkor mosolyogjanak a babájukra, beszéljenek hozzá, időnként, ha a gyakorlat engedi, puszilják meg, vagy fújják meg az arcukat. Ezzel csak óvatosan, mert vannak babák, akik a szélre, fújásra sírással reagálnak, ez sok esetben a születés körüli traumával magyarázható. Mindenesetre innen jött az ötlet, hogy ha megfújom az arcát, olyankor kicsit kizökkentem. Amennyiben a kiborulás mögött kisebb feszültség húzódik meg, és a játékos eszközök beválnak, olyankor indulásnak mindenképpen jó egy ilyen módszer, kis csikizés, arcfújás, pocakba fújás, pusziláda játék… a kreativitásnak semmi nem szabhat határt. A lényeg, a testérzetekkel visszahozni a gondolkodás képességét, ezzel kapcsolódva, és ha már sikerül a kapcsolódás, jöhet a nevettetés! Ám arra fontos vigyáznunk, hogy a csikizés könnyen átválthat alárendelt, tehetetlen érzésbe, így azt csak a kizökkentésre használjuk, és a nevettetést inkább valami mással folytassuk.
Íme egy példa:
Egész nap pakoltunk, takarítottunk, szereltünk, és persze rengeteg dologba bevontam kislányomat, kalapált, csavarozott, együtt rendezkedtünk, közben rajzolhatott, zenét hallgattunk, így táncolgattunk is közben, de estére egyrészt elfáradt, másrészt mégsem voltunk igazán együtt úgy, hogy az róla szólt volna. És ugye nehéz időket is élünk, sok a változás, nagyok a kihívások. Így eljött a várható pillanat, mikor valamire, amit nem engedtem már neki, és én magam is fáradt voltam, így talán kicsit ingerültebb is volt a hangom, mikor kértem, hogy ne csinálja, hisztibe fogott. A rossz érzés azonnal kiült az arcára, és már lendült is a kis keze. Résen voltam, és finoman elkaptam a kezecskét, a szemébe néztem, így mondtam neki kedves meleg hangon, megértő pillantással egyenesen a szemébe, hogy nem engedhetem, hogy fájdalmat okozzon nekem, egyikünknek sem jó, ha üt. De a feszültség nem tűnt el.
Nehéz ilyenkor definiálni ezt a kifejezést, ami kiül az arcára, keveredik benne a félelem, a kisebbség, a düh, a tehetetlenség, a menekülni vágyás érzése, mind egyszerre. A nézése fokozatosan valami függöny mögé húzódik, pillantása fátyolos lesz.
Ahogy elkaptam a kezét és meghallotta a gyengéd szavakat, és szembesült azzal, hogy határokba ütközött, máris kieresztette a hangját, jött a sikítás.
Szerencsére fáradtságom ellenére elég jó formában éreztem magam, így ezúttal nem okozott nehézséget az, hogy őfelé legyek megértéssel, átérezzem az ő feszültségét, és felfogjam az ő segélykiáltását. Hát megfogtam, és átöleltem, és csak annyit súgtam neki szeretteljes hangon, hogy itt vagyok, és nagyon szeretem, sajnálom, hogy nehéz érzései vannak. Igyekezett még küzdeni ez ellen, de az ellenálláson érezhető volt, hogy talán játékosan is kezelhető, így a szemébe néztem, mondtam neki, hogy itt vagyok. Ütni próbált, de minden rúgkapálás, kalimpálás egy nagy cuppanós puszit kapott válaszul: “Ejha! Ezek a huncut kezecskék és lábacskák pusziért küzdenek! Hát adjunk nekik!” Így puszilgattam, és már-már mosolyra görbült a szája, de nem adta magát ilyen könnyen, így újra a sikítás jött, de nem volt akkora ereje. Ekkor jött a fújás. Ahogy nyitotta a száját, gyorsan belefújtam egy nagyot. “Jujjjj gyorsan visszafújom ezt az éles hangot! Ki ne jöjjön megint, mert leborul minden, amit olyan jól elpakoltunk!” Első pillanatra meglepődött. A következő szájtátáskor ismét belefújtam, erre már egy meghatározhatatlan nyavalygós nevetés volt a válasz, és arcát elfordította. De benne volt a nevetés, így folytattam. Ahányszor nyitotta a száját, belefújtam, és vicces, pánikolós hangon közöltem: “Jajj ne! Már megint jön, gyorsan-gyorsan kergessük vissza!” A kergetés sikeres volt, hatalmas nevetést váltott ki belőle. Sőt aztán ő maga is megpróbált belefújni az én számba. No erre jól meglepődtem, és kacagni kezdtem, hogy ez milyen csikis! Aztán, hogy a nevetést ösztönözzem még, és mivel eltakarta a száját, elfordította a fejét, finoman belefújtam a fülébe: “Itt kell a nevetést kiküldeni? Akkor kérek még, ez olyan szépen csilingel!” Ez még nagyobb nevetést váltott ki.
Egy-két percig tartott ez a játék, a gyermekem csillogó tekintete visszatért, vidámság és jókedv töltötte be ismét az otthonunkat, és nyugodtan folytathattuk tovább a teendőnket. Igazán megérte ez a pár perc kitérő, én is feltöltődtem tőle.
No és a pakolással is elkészültünk, végre az utolsó doboz is eltűnt a lakásból. 🙂
Kommentek