Negyedik nap az oviban, mondhatni zökkenőmentesen 🙂 A mélypontról kimozdultunk, a kislányom nyelvtudása, baráti köre gyarapodik, és csendben mondom csak, nehogy otthon hagyott szerelme megtudja, de bizony azt kell mondjam, konkurenciára számíthat. Persze a távolság biztosan nem tesz jót a szerelmüknek, és így az itteni kisfiú jobb esélyekkel pályázhat. Hát igen, ez bizony megint az elengedés…
De most lépjünk át arra, amiről mesélni szeretnék… a gyermekidő, mint a legkülönlegesebb csodaszer. Mivel nagyon mélyen voltunk az elválásban való haladásban, és nemhogy nem léptünk előre, de még vissza is estünk, messzebbre, mint ahonnan indultunk, így a stratégiám a következő volt:
Minden reggeli ébresztés után gyermekidővel kezdünk. Ezt közösen meghatároztuk, 9 percben. Ő persze többet szeretett volna, de nem felejthetjük el, hogy bár a gyermekidő a gyermeké, ő irányít, őt követjük, figyeljük, élvezzük, ám azt, hogy mikor, és mennyi idő, azt a szülő határozza meg. Mivel kényes ügy volt, ezért bizonyos határok között hagytam neki egy kis beleszólást…
A gyermekidő iránti nyitottsága, szeretete, az élmény, a biztonság, a kapcsolódás, amit ez nyújt megkönnyítette a reggeli ébresztéseket, így szinte kipattant az ágyból, de legalábbis igyekezett felkelni gyorsan. Esténként már beharangoztam a reggel reá váró gyermekidőt, így vidáman, boldogan indulhatott a nap. Kilenc perc a mami teljes figyelmével, és csak azt csináljuk, amit lányom mond. Ahogy egyre jobban megyünk bele, egyre felszabadultabb, boldogan kacag, élvezi a játékot. Egyik reggel nehezebben ébredt, akkor mesét kért, és bár végigolvasni nem tudtam, de a reggeli készülődés ideje alatt szóban folytattam a mesét, így mire beértünk az oviba a végére értem. Teljes vidám összekapcsolódás.
Az ovinál, hogy legyen még egy kis játék közösen, még bevetettem versenyfutást, vagy eljátszottam, hogy nem tudom, merre is van az ő épülete, eltévedtem, rossz felé indultam, még egy fának is majdnem nekimentem, de játszottunk olyat, hogy milyen kőre lehet lépni, bármit, csak az odáig tartó séta is játékos, vidám legyen. Sikere volt!
A másik fontos és elhagyhatatlan dolog, a délutáni gyermekidő. Tudom, hogy sokszor erre már nincs sem erőnk, sem időnk, de 5 perc valahol mindig megbújik. Én most a lehetőségeinkhez, a saját időmhöz, lelki állapotomhoz mérten ezt 20 percben kötöttem ki, és így is erősen feszegettem a határaimat, de amit a gyermekemnek nyújtott az sok erőt adott. Itt aztán bevetettünk mindenféle kedvenc játékot. Összekapcsolódtunk, építettük a kapcsolatunkat.
Ezzel a két beiktatott gyermekidővel az eredmény:
- boldog, kiegyensúlyozott gyermek
- együttműködő, mindenre nyitott
- oviba indulás zökkenőmentes, nincs jelenet a cipőválasztásból, reggeli befejezéséből, fogmosásból, indulás előtti pisilésből adódóan
- este könnyen és gyorsan elalvó, éjszakát nyugodtan végigalvó gyermek
- oviban könnyű elengedés, kb. fél-egy óra után elmehetek
- vidámabb édesanya, mert a gyermekkel együtt nevetni jó
- megkönnyebbült anya-gyermek kapcsolat
De azért semmi sem egyszerű ennyire, van még itt valami,amit be kell vetni, és amiben a jól használt gyermekidő sokat segíthet, ez pedig a gyöngéd határszabás. Ez a két eszköz egymás kiegészítői, a gyöngéd NEM ellenpólusa az óriási IGEN, tehát, ha sok a határszabás, mikor úgy érezzük folyton csak rá kell szólni a gyermekre, jöhet a gyermekidő, ami aztán szólhat arról is, ami egyébként nem megengedett (persze csak a józan ész, a biztonság, és a kármentesség határain belül). Ilyen egy jó kis birkózás, mikor a kissé agresszív gyermeknek lehetőséget nyújtunk az ütésre, ehhez pedig biztonságos megoldást találunk, én például kipárnázom magam.
De nézzük, hogyan is kellett bevetnem a gyöngéd határszabást? A harmadik napon időre kellett mennem, így tudtam, nem fogok tudni maradni az oviban annyit, amennyit ő szeretne. Szóval a reggeli gyermekidő után, reggelizéskor emlékeztettem rá, hogy aznap nem tudok bent maradni, el kell sietnem. A reakció természetesen a várt nyávogás volt: Nem mehetsz el! Azt akarom, hogy ott maradj végig! Csak velem legyél mindig!
No erre számítottam, de mivel vidám összekapcsolódott volt a hangulat, egy jól eltöltött gyermekidő után, ami alatt futkároztunk, labdáztunk, és ugráltunk is (lenyügöző, hogy mennyi minden fér bele 9 percbe), éreztem, hogy most itt lehet a helye a “gyöngéd nem”-nek.
Hiba ilyenkor azzal előállni, hogy hiszen most kaptál gyermekidőt, mit nyavalyogsz, stb. Nem, a gyermekidőnek nincs ellenértéke, nem köthető feltételekhez, mert akkor értékét veszti. Így odahajoltam hozzá, gyöngéd melegséggel megfogtam a karját, és a szemébe néztem. Szeretetteljes hangon, csak annyit mondtam, hogy látom, hogy nagyon szeretné, ha vele maradnék az oviban, de ma nem tudok, mert el kell mennem. Ám nagyon fogok visszasietni hozzá, mert nekem is nagyon fog hiányozni, de tudom, hogy jó helyen lesz.
És mi volt erre a válasz? Az elmúlt hetekben pankrátorként működő kislányom, akitől megszámlálhatatlanul sok lila foltot szereztem be, és akit annyira feszítettek az érzelmek, hogy szinte mindenre csapkodó, vagy kiabáló választ kaptam és hatalmas, barátságtalan ellenállásba ütköztem, ezúttal csak annyit mondott: “Jó mami, de akkor először rajzolok neked egy rajzot, és azt vidd magaddal, csak ennyit maradj velem az oviban.”
Hát lehet ennek ellenállni? 🙂
Ezúttal, mivel biztos kapcsolódásban voltunk, a határszabás nem váltott ki nagy sírást, nem volt szükség feszültség levezetésre, és meghallgatásra, de jó szem előtt tartani, hogy mikor ott lapul valamilyen erős érzelem, akkor számíthatunk rá, hogy a gyöngéd határszabás meghallgatásba fullad.
Így állunk most. Jövő héten jön a folytatás, megnézzük, a hétvége után, hogyan folytatódik az ovi.
Az eszközök működnek és hatékonyak, de senki ne gondolja, hogy minden gyermek egyformán reagál. Lehetnek mély érzelmek, melyekkel még nehéz megküzdeniük, és ilyenkor több türelem kell a részünkről, de a gyermekidő mindig meghozza az eredményét. Ez az összekapcsolódás bizalmat épít, és erősíti a kapcsolatot, a kötődést, a köztünk lévő kölcsönös bizalmi viszonyt.
Még egy nagyon fontos eredménye van. Azzal a megszerzett bizalommal már betekintést nyújtanak az életük azon mozzanataiba, amelyekben sajnos nem tudunk jelen lenni. A délutáni gyermekidő utáni játék alatt, a kislányom megmutatta, mi is történik az oviban. Úgy is, hogy ezalatt a játék alatt, én csak félig voltam jelen, mert közben tettem a dolgom, ő eljátszotta és megmutatta, mi történt az oviban. Csodálatos élmény így belecsöppeni a kis világukba, és sokkal hitelesebb, mint a szokásos száraz párbeszéd:
– No mi volt ma az oviban?
– seemmmmiiiii.
Nem beszélve arról, hogy ilyenkor mutatják meg az őket érő konfliktusokat, ha szekálják őket, stb.
Csodálattal figyelem azt a simulékonyságot, amivel a magát biztonságban érző gyermek képes bármilyen helyzetben helyt állni. Laza könnyedséggel felülemelkedni a lelküket bitorló félelmeken, és szembenézni az addig legyőzhetetlennek tűnő kihívással is. Méltósággal, és emelt fővel kijönni, és szégyen nélkül bevallani, hogy tulajdonképpen ez nem is volt olyan nehéz.
Tehát ha engem kérdeztek, csak annyit mondhatok: Gyermekidőt minden gyermeknek és minden szülőnek!
Kommentek