Mikor szülővé válunk, nem is gondolnánk, mennyi nehézséggel szembesülünk ebben a kívülről sokszor oly könnyűnek tűnő feladatban. Nem is beszélve arról, hogy a mai világ és társadalom nem éppen támogató a szülői lét és a gyermeknevelés irányában.
Ilyen körülmények között is arra törekedünk, hogy a család minden tagja számára a legjobbat nyújtsuk, a gyermekek virágozzanak, a szülők boldogságban, harmóniában éljenek. Ám legtöbbünk mégis előbb-utóbb szembesül azzal, hogy a gyermekek gondozásában, nevelésében többé-kevésbé egyedül marad. Könnyen elszigetelődünk, és ebben a helyzetben a szülői “munka” sokkal stresszesebbnek, kimerítőbbnek tűnhet, mint bármely más munka, melyet valaha is végeztünk.
Úgy érezzük a gyermekünk viselkedése a legélesebb kihívás, és a rajtunk nehezedő nyomás legfőbb oka. Bár az esetek többségében jogosan érezhetjük a gyermek viselkedését, reakcióját a stressz fő okának, mégsem ez áll a háttérben.
A stressz hátterében leginkább meghúzódó ok nem más, mint az, hogy mélységes szeretetünkkel a lehető legjobbat szeretnénk nyújtani csemeténknek. Mindehhez kevés támogatás, információ, segítség áll a rendelkezésünkre. Így az évekkel egyre nehezedő feladat egyre nagyobb és nagyobb terhet jelent számunkra, és egyre nehezebb helyzetekhez, időkhöz vezetnek, melyet csak tetézhet az, ha még emellett más terhet is ránk ró az élet, és hát kevesen mondhatják el magukról, hogy fenékig tejfelben csücsülve semmi más dolguk nincs “csak” terelgetni az utódokat.
Pedig milyen jó lenne többet játszani, jobban élvezni a gyermekeinket, aggodalmak, nehéz döntések nélkül!
Bármilyen is éppen az életünk, nehézségekkel teli, vagy könnyed, harmónikus, vannak bennünk bizonyos “vészgombok”. Ezeket saját gyermekkorunkból örizgetjük. Ha például szigorú, teljesítménycentrikus, elvárásokkal teli közegben nőttünk fel, ahol nem volt szabad a könnyed gyermeki zsibongás, akkor felnőtt korunkra nagy valószínűséggel a vidám, laza gyermeki hangoskodás beindítja a vészgombot, és nehezen tudunk részt venni a hancúrozásban a gyermekeinkkel, esetleg idegessé válunk a rohangászástól. A rég eltemetett emlékeink már puszta érzelmek formájában jelennek meg, és távolságtartóvá, esetleg ingerültté tehetnek bennünket. Ez a restimuláció, de erről bővebben máshol, máskor.
Ha ehhez párosulnak a nehezebb, stresszes körülmények az életünkben, ezek az érzelmek sokkal elviselhetetlenebb módon törnek ránk, még türelmetlenebb, erősebb reakciókat kiváltva.
Én az utóbbi hetekben, vagy hónapokban gyakran élem meg nehezebben a vészgombom bekapcsolódását, és ilyenkor nem vagyok büszke magamra, ha megemelem a hangom, vagy nem tudom elővenni a játékosságom, hogy egy-egy helyzetből nyugodtan, lehetőleg hiszti nélkül, vagy legalábbis kacagással lezárva jöjjünk ki. Így most itt az ideje, hogy megosszam veletek, milyen módszereink vannak a kapcsolódó nevelésben arra, mit lehet ilyenkor tenni magunkkal, anélkül, hogy ráijesztenénk a gyermekünkre.
Először is, ha ezt a jelenséget felfedezzük magunkon, olyankor érdemes először magunkba nézni, hogy vajon milyen érzelmeket, és milyen emlékeket idéz fel az a helyzet, mikor a gyermekünk egy bizonyos viselkedése nyomán ingerültekké válunk. Továbbá jelenlegi életünkben mi zavar a legjobban minket, illetve milyen stresszre adott reakciónk van, melyen jó lenne változtatni.
Hogy mondjak példát is a közérthetőség végett:
Mikor kislányom szobatisztaságra szoktatása zajlott, valamilyen mélyről jövő ingerültséggel reagáltam arra, ha bepisilt, miután már volt több sikeres akciója. Az érzés teljesen megdöbbentő volt a számomra, mert egyébként nem zavart, nem érdekelt, úgy teremtettem meg a helyzetet, hogy ha bepisil se gond, de mégis időnként ingerültté váltam. Így addig, amíg nem találtam rá magamban ennek gyökerére abba is hagytam a szobatisztaság projektet, csak akkor biliztünk, ha a kislányom maga kérte. Kerestem, kutattam az emlékeimben, de ennyire messzire nem tudtam leásni, az viszont eszembe jutott, hogy nekem sokáig gondom volt a bepisiléssel, és az érzésre is, hogy milyen félelmek jártak együtt ezekkel. Ahogy rátaláltam erre, fellélegeztem, és máris másként tudtam hozzáállni a témához.
Egy másik példa, éppen a jelenből van. Mivel az elmúlt hónapok a költözés miatt folyton rendetlenségről szólnak, és semmit nem találok, ezért most extrán érzékeny vagyok a folyton széthagyott játékokra, dolgokra!
És egy harmadik példa, ami megint a saját gyermekkoromra nyúlik vissza, a nagy stresszre való reakcióm bizony kiabálás, és ettől összeszorul a szivem, éppen úgy, ahogy egész gyermekkoromban, sőt később is, mikor folyton velem kiabáltak. Ezen már nagyon sokat változtattam, eredményesen, de bizony erős nyomás alatt még néha kitör belőlem, és ilyenkor nagyon szeretnék elbújni a világ, vagy inkább saját magam elől.
És akkor jöhetnek a praktikák, hogyan léphetünk túl a stresszünkön, és lehetünk nyugodtabb szülők:
1. tereljük el a gondolatainkat a rossz érzésektől
Hát tudom én, hogy könnyű ezt mondani,de higgyjétek el nem lehetetlen!
Változtass a helyzeten, vagy a jeleneten! Fogj bele másba, vonulj el egy másik helyszínre, fuss egy kört, ugrálj egyet a gyermekkel, gyorsan végy elő egy néhány perces játékot, párnacsatázzatok egyet, vagy építsetek kuckót. A kiborulásod éppen ennyi időt vesz igénybe, a dolgod megvár.
Állj meg egy pillanatra és lélegezz! a légzés jó, jógásként is mondom, de szimplán emberként, anyaként is. Fókuszálj a légzésedre, figyeld a levegőt, ahogy ki-be áramlik.
Állj meg, és ráförmedés helyett egyszerűen csak öleld meg a gyermeked! Emlékeztesd magad arra, hogy milyen kicsi, és védtelen, hogy mennyire szereted, nézz bele ártatlan szemeibe, és öleld meg! Érezd a benneteket összekötő szeretetet!
Gondolj valami jóra, vagy valakire, akit szeretsz! A tréningeket, a hallgatópározást és a támogató csoportokat is azzal szoktuk kezdeni,hogy mondj valami jót, ami történt veled. Lehet ez egy hétköznapi dolog, hogy végre befejezted a több napja konokul rám sandalító ruháskosár tartalmának kivasalását, de nagyobb dolgok is. Gondolhatsz a kedvenc fagyidra, vagy éppen az előtted álló gyermekedre egy jobb pillanatban, amikor kiárasztod felé a szereteted. Nagyon sokat segít a helyzet más megítélésén.
2. szabadítsd fel a feszültséged!
No ez már nehezebb, összetettebb, esetleg előkészületeket igényel, de megéri! A testünk rengeteg eszközzel rendelkezik, melyek ezt segítik. Nem mellesleg a gyermekek ezeket az eszközöket még ösztönösen képesek használni, mi meg sajnos tudatlanul is segítünk nekik elfelejteni. Ilyen a hiszti, a sírás, a nevetés, a hangoskodás. Ha ezeket nehezen viseljük gyermekünktől, találjunk időt rá, hogy megadjuk nekik! Kislányom például sikítással jelzi ezt a feszültséget, és mondanom sem kell, hogy égnek áll a hajam tőle. Így nálunk vannak sikítós gyermekidők (szegény szomszédok), de ilyenkor én is szoktam sikítani vele…hűűű de jó tud lenni!
No de hogyan is használjuk mi magunk ezeket az eszközöket?
Azt hiszem nem hangsúlyoztam még eleget a hallgatópár jelentőségét, így most megteszem ;), ennek a módszernek áldásos a hatása, én már több vészgombomtól megszabadultam úgy, hogy kibeszéltem magamból a régi emlékeim, vagy, hogy mit utálok magamban, vagy a jelen helyzetemben. Ilyen volt például éppen a sikítás is, melyet egy időben annyira nem bírtam elviselni, hogy szó szerint lebénított, és nem is tudtam semmilyen kreatív ötlettel előállni, hogyan kezeljem. Majd átbeszéltem néhány alkalommal ezt az érzést a hallgatópározások során, kutakodtam mit érzek, és vajon mihez köthetem. Rátaláltam, emlékekre, érzésekre, és mikor ezt kisírtam magamból végre, rögtön felszabadult a blokk, ami ezen a téren a kreativitásom útjára akadályként nehezedett.
Legyen egy sürgősségi hallgatópárod! No ez nagyon jól működik arra, hogy gyorsan kapcsolódni tudj, és ne a gyermeken vezesd le a feszültséged. Valaki, akit bármikor felhívhatsz, és 2-3 percig lökheted neki, hogy utálsz mindent és mindenkit magad körül, és az a szeleburdi kölök is… (ez utóbbival azért vigyázzunk, hogy ne a gyermek előtt szídjuk őt magát).
Amikor először megtapaszaltam ennek a módszernek a hatékonyságát, nem volt sürgősségi párom, de egy véletlen eset alátámasztotta, hogy mennyire jól működik. Éppen kezdett volna elszállni az agyam, mikor megcsörrent a telefon, és épp egy kedves barátnőm hívott. Azonnal kihasználtam a lehetőséget, és megkértem, hadd panaszkodjam egy kicsit, csak hallgasson meg, aztán visszahívom. Belement, és én úgy megkönnyebbültem, hogy azonnal megoldást találtam a feszült helyzet okára is, és nem kiabáltam a gyermekemmel, amitől meg aztán még jobban éreztem magam.
Használd a tested! Rázd meg magad, kezdj el táncolni, fuss, ugrálj, vagy egyszerűen csak feküdj le a földre. Csinálj bármi mozgást, amivel megérezheted, hogy a testedben vagy, erős vagy, nem vagy tehetetlen. Ha a földre lefekvést választod, fizikai értelmet adsz a tehetetlenség érzésének, és mivel ez ellentmond annak, hogy képes voltál lefeküdni, és bármikor felállhatsz, ezért máris másként érzed magad. De lehet, hogy egyszerűen csak jó érzés belefeküdni a tehetetlenség érzésébe, a fekvéstől esetleg eláraszt a nyugalom. Velünk volt olyan, hogy a kislányom mellém feküdt, és néztük a plafont, majd nagy bírkózásba fogtunk, így nevetés lett a vége.
Mutasd meg az érzéseid! Nem kell a gyermekeink előtt szégyellni az érzéseinket, a gyengeségünket. Nyugodtan el lehet nekik mondani, hogy most nem jól vaygunk a bőrünkben, vagy szeretnénk egy jót sírni. Náluk megértőbb hallgatósággal ritkán találkoztam. Nekem van még egy olyan módszerem, amiről korábban már írtam, hogy elváltoztatott mesebeli lény hangon elmondom, hogy mennyire elegem van, hogy a dolgok soha nem úgy működnek, ahogy szeretnénk.
Összefoglalva, soha ne feledjük el, hogy milyen erők rejlenek bennünk! Azt se, hogy képességeinknek egyedül mi magunk szabhatunk határt. Ezekben a helyzetekben, ha sikerül valamelyik módszert a kiborulás ellenszereként használni, a gyógyulás azonnal jön, mert mi magunk is sokkal jobban érezzük magunkat. Írhatnék még hosszan sztorikat, de egyelőre ennyi, legközelebba témában arról is írok, hogyan vonhatjuk be a gyermekünket a mi saját kiborulásunk kezelésébe ;).
Itt találjátok a korábbi írásomat, elnézést az átfedésekért 🙂
http://connectedchildrenandparents.wordpress.com/2014/08/07/felulkerekedni-magamon/
Természetesen vannak megelőzésre alkalmas technikák, a hallgatópár, támogató csoport, a gyermekidő, ezekről majd később.
És a szokásos zárásom, kérlek, ne elégedjetek meg annyival, hogy elhiszitek nekem, próbáljátok ki, aztán írjátok meg, nektek, hogy sikerült! Sok sikert!
Ha pedig már itt tartunk, az induló online tréningekről és támogató csoportokról a connectedchildrenandparents@yahoo.com címen érdeklődhettek. 😉 Hamarosan pepdig az ingyenes tele-előadásokról is kaptok tájékoztatást 🙂
Kommentek