Szeparáció… azaz ovis beszoktatás nehézségei…

Nem véletlenül hallgattam a témában az elmúlt hetekben, egrészt látni akartam, hogyan haladunk, másrészt kb. két hete komoly nehézségekbe ütköztünk, így erősebb fókuszt igényelt részemről is a probléma mélyére ásás, illetve az eszközök megfelelő használata abban, hogy előreléphessünk. Ma tettünk egy nagy lépést, és ezt szeretném megosztani veletek, hogyan jutottunk el ide, aztán a továbbiakat majd megosztom később.

Két héttel ezelőtt egy találkozóra kellett mennem korán reggel, így nem én vittem a kislányom az oviba. Bár előre kijelentette, hogy sírni fog, azt gondoltam, és azt az “instrukciót” adtam, hogy meg kell hallgatni, kicsit hadd sírdogáljon, és mikor kezd megnyugodni, akkor lehet eljönni.
Ám a gyermekemhez igen közel álló családtag, és az óvónő közös megegyezése után, a gyermek hangos, éles üvöltéssel maradt az oviban. Ennek erős nyomait látni lehetett rajta azonnal, mikor érte mentem (fél napos oviról beszélünk).
Másnap úgy alakult, hogy megint találkozóra kellett mennem, de ezúttal nem jelentett gondot, hogy én vigyem el, ám előre eljátszottuk, és megbeszéltük, hogy csak addig tudok maradni, míg átvesszük a cipőjét, pisil, és bemegy, utána mennem kell. Nos ez bizony katasztrófálisra sikeredett, jött az üvöltés, és szegény óvónő sem tudta a legjobbat hozni magából, én pedig zokogva, könnyek közt távoztam, a találkozóm pedig nem mondhatni, hogy túl jól sikerült, de ez szerencsére mellékes.
Mikor visszamentem a kislányomért, láttam rajta a megtörtséget, nem volt olyan vidám, mint máskor, és az együtműködés is hiányzott belőle. Persze sok egyéb körülmény is közrejátszhatott a helyzet nehezítésében, de most koncentráljunk erre a problémára.
Harmadik napon már reggel otthoni induláskor mély, őszinte kéréssel kommunikálta felém, hogy nem akar oviba menni, és mivel aznap utazás volt tervbe véve, így végül engedtem, bár minden rosszkor jött, mert így egy hét ovi kimaradt, de reméltem, hogy ezalatt átfordíthatom a folyamatot úgy, hogy megjöjjön a kedve.

Az utazás miatti szünet nagy részében egyáltalán nem volt sem idő, sem igazán lehetőség erre, így az újrakezdés – ami pár nappal még kitolódott – előtti napokban kezdtük a tudatos felkészülést. Bár kislányom elég sokszor, gyakran sírásba fulladó hangon mondta el, hogy ő nem megy semmiféle oviba, és csak velem marad, nem kezdtem meggyőzni az ovi csodálatos mivoltáról, mert ennek nem láttam értelmét, inkább játszottunk. Játszottunk babákkal,vagy egymással, szerepjátékokat. A legtöbbször ő játszotta az óvónőt, én pedig őt, a gyermekemet. Hagytam, hogy ő irányítson, mondja meg, hogy ki kicsoda, mit játsszon, és igyekeztem követni őt a játékban. A leginkább megdöbbentő az volt számomra, mikor oda jutottunk, hogy a mami elment világgá, és a gyermek ezentúl az óvónővel fog élni. Miután ezt néhányszor eljátszottuk, sikerült végül odáig eljutnunk, hogy mami hazajöhetett látogatóba. Néhány jelenet után már láthatóan nem érdekelte ez a játék. Volt, hogy beszélgettünk az oviról, a barátairól, miket lehet csinálni ott, miket fogunk otthon is csinálni, de ettől bizony még nem mozdult ki abból az álláspontjából, hogy nem megy oviba.
Ovi előtti estén hatalmas birkózós, nevetős gyermekidőt tartottunk, ahol olyan jókat kacagtunk, hogy az összekapcsolódással érezhetően bizalmat nyert a gyermekem. Meg is beszéltük, hogy másnap reggel ébresztem, és gyermekidővel kezdjük a napot.
Nagyon fontosnak, és hatékonynak tartom, hogy kihívások, nehézségek előtt mindenképpen illesszünk be egy gyermekidőt, és itt is kihangsúlyozom, hogy 5 perc is elegendő, és hatékony!

A nyugodt, jó éjszaka után, az ébresztés körül már láttam, ahogy lassan visszatér álomországból görbül lefelé a kis szája. Nehezen is ébredt, de erre számítottam,  így szántam rá időt. Mikor felébredt, első mondata az volt, hogy nem akar oviba menni. Ezt reakció nélkül hagyva, rögtön a gyermekidőre tereltem a szót. Így ezzel átlendültünk. Mikor a gyermekidő, melyet 9 percben határoztunk meg, végét jelző csengő felcsendült, ahogy várható is volt, eltört a mécses, és hatalmas sírásba kezdett, szívszaggató volt, és csak azt hajtogatta, hogy nem megy oviba. “Mami én csak veled maradok! Nem megyek oviba és punktum!”
Bevallom, nem tudtam hallgatópáozni előtte, és nehéz napjaim is voltak, de előző este adtam magamnak annyi saját időt, hogy jógáztam, és meditáltam, hogy erőm legyen ehhez a feladathoz. Ilyenkor ez is sokat segít, valamilyen saját idő!
Szerencsére nem kellett küzdeni egymással, a gyermekem hozzámtapadt, megértéssel, és mély szeretetteljes, gyöngéd együttérzéssel tudtam magamhoz ölelni. Teljesen átéreztem a félelmeit, fájdalmát, és ez segített abban, hogy csak öleljem, és melegséggel mondjam neki, hogy itt vagyok neki, mindig itt leszek, mindig érte fogok menni, és hogy mennyire szeretem.
40 percig tartott a meghallgatásom, és az ő sírása. 40 perc feszültség-levezetés. Végeláthatatlan, reményvesztett gyermek, úgy ölelt, mintha az élete múlott volna rajta, és bennem ez ugyanígy csak ezt az érzést váltotta ki, csak ölelnem kell, semmi mást. Nem gondoltam arra, hogy elkésünk, nem gondoltam a többi dolgomra, ez volt a legfontosabb.
A sírás elmúlásával végül vidáman megreggeliztünk, felöltöztünk. Mutatott még ellenállást az oviba indulással kapcsolatban, de gyenge lábakon állt. Ellenben végig vinnem kellett, mindenhol, ahol gyalogosan mentünk (szerencsére nem volt túl sok).