Elengedés…

A mai világ nehéz terhet ró ránk, ezzel a bizonyos elengedéssel. Azt hiszem mostanság a csapból is ez folyik, és bármennyire banalizálódik is ez a kifejezés, értékéből, súlyából soha nem veszít.

Szülőként állandóan gyakoroljuk ezt, ahogy hónapról-hónapra, majd évről évre újabb és újabb nagy lépések előtt áll a szépen fejlődő, és világra megnyíló gyermekünk.
Gyermekként is gyakoroljuk, hiszen a másik oldalról ugyanezen megyünk végig, ahogy növünk, fejlődünk, megnyílunk a világra lassan elengedjük szüleink kezét, és kilépünk a nagybetűs életbe.
Mindkét esetben újdonság vár, változás, kaland, nehéz és izgalmas dolgok, jó és rossz, amelyekből építjük a bennünk megalapozott kis várunkat, palotánkat, hogy a legvégén egy szép erőd építmény legyen a maga hibáival, hiányosságaival, ugyanakkor egyedi, és csak általunk megrajzolt, elképzelt, megvalósított díszítő elemeivel.

Most nagyon intenzíven kell ezt megélnem, a szeparáció a gyermekemmel, a költözés, az új élet, a régi helyek, ismerős arcok, barátok, a megszokott és biztonságot adó dolgaink elengedése.
Sok olyan dolog, melyek melegséggel töltik el a szívem, és sok olyan, melyek rémisztőek, unalmasak, fárasztóak. Ezeket öröm elengedni, de a meglétük mégis megszokott, és ettől ez is némi biztonságérzetet nyújt.

Elengedés… jót és rosszat egyaránt el kell engednünk az életünkben. Mindig van hely elengedni, és mindig van hely egy újnak…
Minden elengedés fáj, minden elengedés elvisz egy darabot a szívemből.  De minden elengedés új érzéseket enged majd be, és minden darab helyére, melyet elengedtem egy új érkezik.
Az új jó, a változás jó, akkor is, ha rögös az út ami ehhez és ezen vezet.

Jó ez a blogírás, de nekem nem adja meg azt, amire szükségem van. Nem érzem, hogy valaki itt van és meghallgat. Hiányzik a kapcsolódás. Magányossá tesz, és még inkább egyedül érzem magam. Szeretem, hogy kiírhatom az érzéseim, hogy olyan dolgok kerülnek a képernyőre, melyekkel talán mások is rokonszenvvel vannak, vagy éppen ellenkezést, ellenállást, vagy épp ellenszenvet vált ki belőlük. Mind jó, az, hogy van hatás, és az jó, hiszen csak akkor tudom elvetni a gondolataim magját, csírázhatnak, növekedhetnek, és fejlődhetnek, vagy épp elhalnak, de akkor is elindul egy élet.

Arról írtam itt, hogyan engedjük el egymás kezét a gyermekemmel, most arról írok, hogyan fogjuk meg egymás kezét, hogy az elengedés folyamatában átsegítsük egymást.
Nem írok most játékos ötleteket, és nem hangsúlyozom a hallgatópározás felemelő, megszabadító hatását. Csak érzéseket. Miért szeretem a gyermekidőt, mit nyújt nekem, mit ad egy jó meghallgatás, legyen az sírós, vagy nevetős.

Nehezebb időszakokban, mikor sok változáson, akadályon, feszültségen vezet az életutunk, sokkal nagyobb erőfeszítést igényel egy-egy helyzet megoldása, egy nevetés kiváltása, boldog gondtalan pillanatok teremtése, hogy aztán a felszabadultság érzésében lubickolva nézhessünk szembe az újabb kihívással, ami előbb, vagy utóbb kikerülhetetlenül elénk áll.
Hogy is néz ez ki? Megszámlálhatom a rajtam éktelenkedő lila folokat, melyek a kiszámíthatatlan ébredéskori nyűgös megérkezések eredményei, vagy egy-egy nehezebb pillanatban a félelmek által vezérelt gyermekem agressziójának kitörésekor kerülnek rám (ehhez hozzá kell tennem, hogy nekem érzékenyebb a bőröm, és viszonylag könnyen szerzek ilyen foltokat, mielőtt valaki azt gondolná, hogy egy pankrátor a kislányom). Elviselhetetlenné válik a gyermekből kiáradó feszültség megjelenése, a kiabálás, sikítás, nyöszörgés, folytonos nyavalygás, úgy érzem egyszerűen eltűnik belőlem az a türelem, amivel úgy tudok ezekre a kifejeződésekre tekinteni, hogy hiába kellemetlen nekem ez, látnom kell azt, hogy emögött az ő nehézségei, félelmei, fájdalmai húzódnak meg, és én azért vagyok, hogy segítsek neki ezeken túllépni, nem ilyenkor nem tudom ezt elengedni, és én is sikítani szeretnék!
Menekülnék! Igen, megállás nélkül saját-időre vágyom! Sőt még az a “bűnös” gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék egy hétvégét csak egyedül, csak nélküle! Nem ez nem bűnös gondolat, erre szüksége van és lehet bárkinek. Én nem azt az életet választottam, ahol ez most kijár nekem, de ezzel bizony megtanultam értékelni minden pillanatot, amit időnként így megkaphatok, gyermeki örömmel tudok értékelni minden apróságot! Ti emlékeztek még mennyi örömet tud okozni egy vicces formájú kavics meglelése?
Annyi apró dolog van az életben, amiből töltekezni lehet, egy napsütés, egy biciklitúra, egy kis ajándék elkészítése másnak, vagy magunknak, befejezni valamit végre, ami már régóta vár, de nekem ilyen az is, ha a nap sugarai símogatják az arcom, ha megsimogathatok egy állatot, de megölelni egy fát is csodás élmény! Futni, biciklizni és érezni közben a szelet az arcomon, szép tájakat nézni, hallgatni a vizet, legyen az tó, vagy tenger. Mosolygó,vidám gyermekek között ülni, mesélni nekik, és látni az arcukon a boldog önfeledt figyelmet, ahogy elindul bennük a képalkotás, és kiül az arcukra, ahogyan beleélik magukat, és maguk is szereplőivé válnak. Ébredéskor és lefekvéskor meg szoktam fogalmazni magamnak egy dolgot, amiért hálás vagyok, vagy egy apró örömöt. Valami jót, ami történt velem. És szoktam ezt akkor is, ha jógázom, vagy sportolok.
Ám ami ennél is több, van egy dolog, aminél szebb és csodálatos zene nincs is! Ez pedig a kislányom önfeledt kacagása. Gyógyító a lelkemnek, így bármennyire is nehéz néha kikapcsolnom a folyamatosan zakatoló gondolataim, terveim, tennivalóim, mégis, ha csak öt percre is át tudom magam adni annak, hogy most az övé vagyok, és csak rá figyelek,és megtalálom ezalatt is azt, amitől ő nevet, és boldog, az jó. Ez is egy elengedés. De még milyen jó elengedés! Megkönnyebbülök, szinte lebegek, mert nem nehezednek rám a hétköznapok gondjai. Nem húzzák le szárnyaló fantáziámat a gondolatok, melyek könyörület nélkül igyekeznek folyton a földön tartani mindkét lábammal.
Nevetni a gyermekemmel felemelő, futni vele, ugrálni vele magasságokba emel és felszabadít, hallgatni a kacagása csilingelését olyan, mintha az angyalok és tündérek énekét hallgatnám. És vele nevetni… ettől érzem magam igazán könnyűnek! Leírhatatlan, milyen megkönnyebbülést hoz!
Szeretem ezeket a perceket, mert adok és kapok, mert ez igazi körforgás, melyben a szeretet és a tisztító erők és energiák áramolnak, mint mikor a tengerben egy halraj úszik körbe-körbe így védekezve, vagy táplálékért, mindegy miért, csak folyik, áramlik.
Micsoda erő az, amit egy-egy ilyen pillanat hoz, és milyen könnyű aztán minden elengedéssel, kihívással szembenézni.

Van még egy zene, ami nem ennyire könnyed, de ha sikerül másként tekinteni rá, úgy, hogy az tisztít és felszabadít, akkor nagyon sokat segít. Ez nem más, mint a sírás. Mikor egy hallgatópározás, vagy egy támogató csoport során sikerül eljutni oda, hogy a fájdalmaim olyan mélyen éljem meg, hogy előjönnek a könnyeim, az olyan megkönnyebbülést hoz, melyet bizonyosan sokan megéltetek már, és olyan az, mikor végre egy nagy terhet letehetünk a vállunkról, melyet hosszú, göröngyös úton cipeltünk.
Bizony épp ilyen felemelő az is, mikor sikerül meghallgatnunk a gyermekünk sírását. van sírásuk, amitől idegesek leszünk, valamit elviselhetetlennek tartunk, és van, mely oly mély fájdalmat hoz fel, hogy ezt nem bírjuk elviselni. Pedig ha sikerül ezen túllépni, és megadjuk nekik, hogy végigmehessenek a sírás tisztító hatásán, és ők maguk is felszabadulnak, mikor a feszült, kínzó sírás lassan átvált egy megenyhült levezető sírássá, és aztán megkönnyebülten nyugodtan átölelnek, majd varázsütésszerűen a teljes feszültség eltűnik, és egyszercsak átlépünk a vidámság könnyed, légies terébe, ahol nincs a vállukon teher, mert elszállt, elengedték. Mi szülők pedig segítettünk nekik elengedni. Csodálatos érzés!

Én most elengedek, elengedem ezt a hosszú írást, remélem, tudtok belőle töltekezni.