A kapcsolódó nevelés módszerének egy fontos alapelve az, hogy amikor a gyermekre rátör a hiszti, kiborulás, duzzogás, vagy mikor elküld, olyankor semmiképpen se hagyjuk őket magukra, hogy megvárjuk, míg megnyugodnak. Az a lényeg, hogy a feszültség éppen ilyenkor törik fel bennük, éppen ezért, ha beküldjük őket a szobájukba, hogy gondolkozzanak a viselkedésükön, illetve mikor elküldenek, és mi szinte örömmel odébbállunk, megúszva a hiszti és kiborulás kezelését, akkor ők egyedül maradnak ezekkel a sokszor félelmetes, vagy legalábbis ijesztően feltörő érzelmekkel, és nem segítünk nekik megoldani, feloldani, levezetni a bennük dúló érzelmeket. Így aztán inkább emelkedjünk felül a saját érzelmeinken,vegyünk egy nagy levegőt, kicsit tegyük félre a saját dühünket és feszültségünket, és maradjunk jelen, lassan közeledjünk, hogy érezzék, nincsenek egyedül a nehéz érzelmeikkel.
Vannak helyzetek, mikor könnyedebb feszültség bújik meg a háttérben, és van, mikor súlyosabb nehezebb a teher. Bármelyik legyen is az, egy biztos, hogy egy egészen egyszerű dolog ki fogja hozni a gyermek vakvágányon futó viselkedését, egy rosszul megrajzolt ábra, egy nem megfelelő formára vágott szendvics, rossz kanál, kevés víz, más színű ruha, rossz helyre tett játék, gondolom, ezekből mindenki sokat tudna felsorolni.
Kis megfigyeléssel felmérhető az is, milyen meghallgatást igényel a gyermek, és a jó ebben az, hogy kezdhetjük a játékos meghallgatással, aztán ha esetleg falba ütközünk, akkor jöhet a határszabás és a maradó meghallgatás, ezt csemeténk elég egyértelműen jelzi.
Én most egy olyan történetet mesélek, amikor a játékosság segített a feszültségből kizökkenni, és még egy jó kis nevetéssel oldani sikerült az érzelmeket.
A kiinduló helyzet az volt, hogy fésültük a cicánkat, aki ezt már eléggé unta, és egy óvatlan pillanatban végül elszökött. Kislányom erre sírásba fogott, mert ő még szerette volna fésülni, majd mikor kedvesen, gyengéden kifejeztem neki a sajnálatom, és megígértem, hogy pár nap múlva újra megfésüljük, és akkor kiveheti az oroszlánrészét a munkából, szinte sikító hangon közölte, hogy szó sem lehet róla, ő most akarja, majd befeküdt egy szék alá, hason, tőlem teljesen elfordulva.
Lassan mellékúsztam, ne legyen egyedül a bánatával, és megkérdeztem, szabad-e idebújni mellé, olyan biztonságosnak tűnik ez a hely. Választ nem kaptam, csak még jobban bekucorodott, mintha ott se lennék…
Ejha, mondtam, hát itt nem kaptam választ! Így szóba elegyedtem a székkel. Megkérdeztem, hogy bemehetek-e én is oda alá, mert annyira kényelmesnek tűnik ez a hely. A válasz már meg is jött, a gyermekem vette a lapot, és reagált, természetesen a szék nevében, és sajnos elutasító válaszban volt részem. Hangjában még mindig erősen érezhető sértődöttséggel, ugyanakkor, tudtam, hogy a kapcsolódást elkezdtük felvenni, mert válaszolt. Hát folytatnom kellett, mert a szék szerint túl nagy vagyok, nem férek be, az a hely már foglalt, és egyébként sem mamáknak való. Minden bűbájomat be kellett vetnem, hogy lassan meglágyítsam a szék szivét, dícsértem a ruháját, a szép lábait, a kecses tartását, az erős karjait, a biztonságos odúját, és persze nagyon féltem, fáztam, egyedül voltam, szerettem volna bemenni. Kérleltem, hogy engedjen be, bárki is van bent, biztosan szorít nekem egy kis helyet, egy ilyen jóságos szék, csak jó embereknek adhat menedéket.
Végül a szék szive meglágyult, a gyermekem végre felémfordult, és kezdett mosolyogni, jöhetett a nevettetés… hát elég ügyetlenül megpróbáltam bepréselni magam a kb. 1-1.5 négyzetméternyi helyre, és hát persze valamim mindig kilógott, és amint azt behúztam, valami más ugrott ki, és a végtagjaim is szófogadatlanok voltak.
Amikor kikacagtuk magunkat, és a kislányom is vidáman mosolygott, a szemembe nézve, hát el kellett ismernem, hogy valóban nem férek be a szék alá. Szomorúan vettem tudomásul, és végül kértem egy útravaló puszit, amit meg is kaptam.
Mikor kimásztam, jött utánam a gyermekem is, vidáman, megfeledkezve a sírásról. A játékos, kacagós megoldás hatékonynak bizonyult.
Nálatok is szoktak beszélni a tárgyak? 😉
Kommentek