Lehet-e ennél szívszorítóbb egy mondat a gyermekünk szájából! Szörnyű érzés, de megértem! Tényleg! Hiszen dobozok dobozok hátán, és minden reggel visszatérvén álomország színes, vidám és élménydús kalandjaiból szembesülünk a ránk váró unalmas feladatokkal.Két nap van a költözésig, és bármennyire is sikerült a nyarat vidáman, boldogan, élményekkel és benyomásokkal gazdagítva eltölteni, mégis ez elmúlt pár hét bizony az unalmas dobozok, és ügyintézések között telik. Igyekszem programokat, és barátokat szervezni, de akkor is! Belőlem nem jut szinte semmi, ám ha jut is, a fejemben csak az zakatol, hogy mi az amit még el kell intéznem, és jajj milyen nehéz feladatok állnak előttünk!
A reggelek tehát nehezek, nehéz az álomvilágból zuhanásszerűen belecsöppenni a való világba. Tehát tennem kell valamit. Induljon a nap nevetéssel, kezdjük rögtön a feszültségek oldásával, hátha úgy mindkettőnk számára könnyebb, és főleg kiegyensúlyozottabb lesz.
Megvallom, csodálatos érzés reggelente úgy ébredni, hogy a korai első ébredezés jeleként a gyermekem hozzámbújik, rám mászik, a karomba bújik. Érzem ezt a kapcsolódást, azt, hogy egymásnak és egymásért vagyunk! Ám tudom, hogy, ahogy visszatér lassan az evilági tudat, bizony előkerül az a hangfrekvencia, amire nem jó ébredni. Utálatos!
Gyorsan túllépek ezen, hiszen a nyávogás oka mögött valamilyen belső feszültség, gond van, és szeretnék segíteni neki, hogy ezen könnyedén túllépjen. Még belegondolni sincs időm, máris jön a nyávogós, hisztis hang… Mamiiiiii!!! Menjünk kiiiii!!!!!
Jajjjjjj neeeee!!!! Hadd maradjak még egy picit az álmaimban! De nem, nem lehet, a gyermek felébredt, nincs mese, nekem is fel kell kelnem. Ha már nem sikerült előbb kelnem, hisz tegnap is éjjelig pakoltam…
De mit is lehetne így félálomban kitalálni? Valamit, amivel megnevettetem… Hát jó, nyerek egy kis időt! “Jó reggelt Édes kincsem! Hogy aludtál?” Szeretnél kimenni? Hát rajta! Menjünk!”
Felkelek, és meg is jön az ötlet! Hejjj, nem tudom, ki vagy te félálombéli múzsa, de hálás vagyok az ötletért! Feltápászkodom, és ahogy ez így sikerül, azon nyomban el is esem! A gyerekek szeretik látni az elesettségünket, mert akkor nem érzik azt, hogy csak ők az elesettek, a gyengébbek, hanem látják, hogy bizony mi felnőttek sem vagyunk tökéletesek, mi is elesünk, hibázunk, nekünk sem sikerül mindig. Szóval, elesem, persze direkt, de ezt a gyermeknek nem kell tudnia!
“Jajj a lábaim! Még nem ébredtek fel! Hékás! ti álomszuszékok! Nem látjátok, hogy hétágra süt a Nap??? Ébresztő, ideje elkezdeni a napot!”
Mondanom sem kell, a kislányom azonnal veszi a lapot, és kacagások közepette nekiláttunk ébresztgetni, kelteni a lábaimat, melyek különböző válaszreakciókkal végül magukhoz tértek! Az egyiknek nagyon nem fűlt a foga a felkeléshez, hisz tudta, hogy megint egész nap dolgoznia kell, hogy pakolhassak…
Végül mindent bevetettünk, cirógatástól kezdve, a masszírozáson át a birkózásig, paskolásig, sikerült mindkét lábam felébreszteni. Összekapcsolódtunk, kisebb bírkózás is belefért, és kacagás! Na abból nagyok! Hűűű ez ám az öröm! Így jó ébredni!
És hát a lábaim természetesen minden tekintetben ellenkeztek a rájuk váró feladattal, mert semmi kedvük pakolni, az olyan unalmas. De szerencsére a kislányom meggyőző ereje hatott, és az érvei (nagyon is hatékonyak mellesleg) legyőzték a lustaságot. Nem beszélve arról, hogy így ő saját magában is gyógyította ezt a sebet, hogy minden nap az unalmas pakolásé, és ügyek intézésé, vagy esetleg van program, de az sajnos mami-mentes.
A nagy kacagás meghozta az eredményét, a reggeli már csodás hangulatban telt, és nem volt kifogás, nem kellett válogatni, egyezkedni, mit is együnk.
Holnap reggel azt hiszem a karjaim lesznek a soron következő sztrájkoló végtagjaim. 🙂
Jó játékot nektek is!
Kommentek