Nem is tudom, hogy miért szeretném őt jobban. Azért, hogy csettintésre minden bedobozolódjon, szelektálódjon, és a szemét kirepüljön, vagy azért, hogy valaki nagy kalandokban részesítse a gyermekem, miközben én az unalmas pakolással foglalkozom.
Hát annyi szent, ez az egész nem könnyű, és közben van benne egy csomó jó, de ugye testileg és lelkileg is a költözésre próbálok koncentrálni, miközben folyamatosan lelkifurdalásom van, amiért a gyermek unatkozik, és hát ezt mostanra, így pár hét távlatában elég egyértelműen jelzi… “Mami! Én nem akarok ketten maradni! Ketten unalmas!”
Őszintén szólva tökéletesen egyetértek vele a jelen helyzetben. Az állandó pezsgés társaság most azért is elmaradozik, mert mindenki nyaral, a hétköznapok a dobozolás körül forognak, és az összes dobozos játék egy idő múlva unalmassá válik. Jómagam már minden életkedvem elveszítem, mert hiányzik a jó levegő, a mozgás, a bolondozás… ez igencsak meglátszik rajtam, az arcomon a bőr mint egy tinédzseré, a jó kis nyári barnaságom sápadtságba csap át… Hiába a beiktaott programok, be kell látnom, ezzel megmérgezem az egész költözés körüli hajcihőt, és a jó muri és nagy kaland helyett egy utálatos, “no ilyet soha többé ne” – élménnyé teszem, és mire véget ér, addigra fáradtan, unottan, kielégületlenül, kapcsolódást veszítve kezdhetünk neki a nagy kihívásnak, az elválásnak, jöhet az ovi. Megszólalt a vészcsengőm, látva a gyermekemben gyülelmlő feszültséget. Megoldás kell, gyors, hatékony!
Tehát jöhet a gyermek-idő… te jó ég, de lökött vagyok, hiszen nincs is ennél kézenfekvőbb… persze az én fáradtságommal nem mondhatnám, hogy olyan nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy 100%-os figyelmet biztosítsak és kövessem minden irányítását, a valószínűleg szintén átmeneti mozgáshiányban szenvedő négyévesemnek, de ezen könnyen túllendülök, hisz tudom, hogy ez az az eszköz, ami csodákra képes. nem lehet folyton csak határt szabni!
Szóval ma végre összeszedtem magam, és bevetettem a csodaszert. Gyermek-idő… óvatos voltam, 10 percet ajánlottam fel.
Az ötlet remek volt, csak nem most. Mami,legyen futkározós… ez a rendes körülmények között úgy néz ki, hogy néhány átugrani való akadállyal ékesítjük a nappali közepét, és faltól falig futkározunk, az irányításnak megfelelően különböző módokon, ugrálva, futva, gyerekkel a karomban, a nyakamban (tudom, bevállalós vagyok, de nekem belefér 😉 ). Ámde most a szoba felét megrakott dobozok díszítik, és hát nem is tudom, hol és hogyan futhatnánk, de ez ugye a gyermek-időre előterjesztett igény, tehát meg kell oldani.
Száz szónak is egy a vége megoldottuk, ösvényt csináltunk a dobozok között, ettől még izgalmasabb lett, mert szembefutáskor különböző módszereket kellett kitalálni, hogyan is férjünk el egymás mellett/alatt/felett. És persze ez a gyermek kreativitására volt bízva. Nem ért csalódás, lehetett kúszni, mászni, alagutat csinálni, és persze az elmaradhatatlan ügyetlenkedések… elesések, elakadások… 10 perc hatalmas önfeledt nevetés!
Hűűű de jól kikapcsolódtam! És főként milyen jól összekapcsolódtunk! Ezután nekem jobban ment a pakolás, de ami a legjobb volt, a kislányom felszabadult, kieresztette a gőzt, és nem nyafogott, nem elégedetlenkedett, együttműködővé vált… Fellélegeztünk mindketten 🙂
Azért ha valaki látja Maryt, küldje el hozzánk, mert a csettintések még nagyon jól jönnének. Addig is megcukrozom az orvosságot, hogy jobban csússzon. 😉
Kommentek