Ha valamire megtanít a gyermeknevelés, az az, hogyan legyünk képesek túllépni a saját elképzeléseinken, felülkerekedni önmagunkon, és rugalmassá válni.
Mielőtt megszületett a kislányom, alapvetően elég rugalmas, simulékony embernek gondoltam magam. Majd anyává váltam, és ahogy lassan elindultunk kifelé a korai babázás mámorából, és ránk köszöntöttek a gyermeknevelés időnként unalmasan rutinos hétköznapjai kezdtem rádöbbenni, hogy a rugalmasságnak még igen magas fokozatai léteznek.
Minden életévvel egy újabb szintű önállóság jelenik meg az életükben, és ezzel szépen lassan, fokozatosan, ám teljesen logikus felépítéssel elindul a leválás az önálló élet. Ha ezt nehezen tudjuk kontrollálni, bizony könnyen túllépik a türelmünket, és lássuk be, sokszor nehéz ezt kordában tartani. Ők utánoznak, utánzással tanulnak, így amit tőlünk felnőttektől, vagy nagyobb gyermekektől látnak, azt ismétlik, és abban kell segítenünk, hogy ezt a megfelelő helyre tegyük bennük, hogy segítsünk definiálni a jó és a rossz helyét, ám azért ne korlátozzuk túl őket.
Az én 4 éves leányom iszonyú önálló, és néha annyira nehéz, mert mi felnőttek eltervezünk egy programot, vagy egy egészen apró mindennapi dolgot, ami bármily egyszerű is, de azért némi fejtörést okoz, pl. a reggelit. Esetleg ezt meg is beszéljük gyermekünkkel, és sikertől duzzadó mellkassal nekiállunk, ő meg közben meggondolja magát, vagy mégis mást kér, és szépen ügyesen ki is szolgálja magát – ez dícsérni való, tök jó, ügyes, hogy ennyi idősen már képes ilyen “felnőttes” dolgokra. Nyilván nem az, ha ki kell dobni a kaját, de hát gyerek, és egyértelmű, ezt el kell fogadni, hogy néha ki kell dobni valamennyit… az a mi tervezésünkön és szervezésünkön múlik, hogy mikor mennyit, de nincs tragédia. Persze ennek az elfogadási fokát mindenki magában meghatározhatja, és aszerint szabhatja meg a határokat. Én személy szerint utálom kidobni az ételt, és sajnos állatok sincsenek, akiknek odaadhatnánk. Így ehhez igazítva alakítottam ki szabályokat, a gyermekemnek is, és magamnak is!
Eközben pedig, ha teljesen rugalmatlan mintát mutatunk, akkor aztán ők is rugalmatlanok lesznek, ezt meg ki akarja, főleg ilyen “apró-cseprő” dolog miatt… én igazán büszke vagyok rá, hogy ilyen ügyesen önállóan megcsinál dolgokat… erre nem szidhatom le, hogy aztán, mikor meg fáradt, vagy stresszes, vagy kapcsolódna, akkor a nyavalygásáért kritizáljam, hogy miért nem intézi egyedül…
Egyszóval, mikor én fáradt, stresszes, dekoncentrált, stb. vagyok, vagy nekem kéne kapcsolódás (egy felnőtt szó, egy meghallgató társ, egy ölelés…), nehezebb ezen túllendülni, így nehezebb legyőzni magam ilyenkor, de ezen a reggelen még játékos is tudtam lenni, meg viccelődni ezen a helyzeten… ő meg lazán jó megoldással állt elő: “de mami mi lenne, ha azt a másikat te ennéd meg?” igaza van, max én se kérem, és elteszem későbbre.
szóval ma jó érzés volt, hogy egyáltalán nem kellett magamon felülkerekedni egy ilyen helyzetben, hanem jött zsigerből 🙂
Most nézzük, hogyan is segítenek ebben a kapcsolaton alapuló nevelés eszközei?
1. a hallgatópár:
Nem győzzük hangsúlyozni ennek a jelentőségét. Egy bizalmi kapcsolat, mely az abszolút meghallgatáson, és titoktartáson alapul. Egy lehetőség magunkba ásni, és megtalálni azoknak az érzelmeknek a gyökerét, melyek néhány helyzetben nehézséget okoznak a számunkra. Megtalálni, kibeszélni, kisírni, nevetni, lerázni magunkról, stb.
Persze ez nem az azonnal elővehető módszer, ez olyan, amivel a háttérben tudunk dolgozni, aztán valamikor majd megérezzük az eredményét, a mikor attól függ, mennyire érint minket mélyen az adott helyzet, vagy mennyire sikerül azonosítani az érzelmeket.
2. a támogató csoport:
Sok tréning részvevőnek jut eszébe az anoním alkoholisták csoportja erről, és valóban van hasonlóság. De mi lehet jobb, mint ülni egy kis csoportban, ahol mindenki egy cipőben jár, senki nem ítél el senkit, megértés, és hasonló problémák felmerülése, egymás történeteiben magunkra ismerhetünk, és máris nem érezzük olyan egyedül magunkat.
3. Eszközök, amiket bevethetünk az adott helyzetben:
No ez már egy nagyobb tudatosságot követel tőlünk, de gyakorlat teszi a mestert, és nagyon megéri a gyakorlás. Ugyanakkor ehhez a tudatossághoz melegen ajánlom az első két pont használatát, mert segít az érzelmeink elhatárolásában, és tudatosításában, hogy aztán az adott helyzetben képesek legyünk felismerni a saját magunkban zajló kapcsolódás elvesztését…
Álljon itt néhány ilyen ötlet:
- a boszi-hang: indulnunk kellett, és késésben voltunk… persze ilyenkor a saját feszültségem átmegy a gyermekre és ettől minden épp az ellenkező póluson működik, a gyere ide eltávolodást, a vedd fel a cipőd levetkőzést eredményez, stb. sokadszorra kérem a gyermeket, hogy jöjjön, öltözzünk, vegyük fel, hozza ide, stb. Mikor kezd igazán felmenni bennem a pumpa, a mérgem kezd elönteni, tehetetlennek érzem magam, és úgy érzem most kiabálnom kell, akkor jön a boszi… elváltoztatott hangon juttatom kifejezésre, hogy mennyire rosszul érzem magam, hogy nem tudom, mit tegyek, hogy soha nem fogadnak szót a cipellők, a ruhák, stb. fontos, hogy nem a gyermeket szidalmazom, hanem a tárgyakat, mert akkor nem okozok sérülést a lelkében, a hangom játékos, így nem ijed meg, nem kiabálok, és mégis valamilyen formában sikerül kiadnom a saját dühömet.
- van egy dühöngőm: bizony nekünk is jogunk van kiborulni, és nekünk is jöhetne meghallgatás, vagy lehet csapkodni, dobálni, ütögetni, de nem mindegy, hogy mit és hogyan. Viszont ezt be kell gyakorolni a gyermekünkkel együtt, hogy ne legyen ijesztő a számára, és ha élesben vesszük elő, akkor tudja azt, hogy a szülő most épp kikapcsolt és próbál visszakapcsolódni. szóval nálunk van egy varázsszó, amivel akár a gyermekem maga jelzi nekem, hogy úgy érzi, hogy én kezdek kiborulni, de én is jelzem neki, ha látom ezt, és mikor nagyon kikapcsolok, akkor bemehetek a dühöngőmbe, ami nálunk a hálószobában az ágy, és a párnákat tudom csapkodni, esetleg belekiabálni… ez furcsa, de a testet megmozgatni, megérezni saját erőnket, hogy érezzük a jelenlétet, segít túllépni a kiboruláson. A gyakorlás pedig jó lehetőség, hogy játékosan megnézzük, milyen is a gyermekünk számára az, amikor mi kiborulunk, ugyanis segít és bizony könyörtelenül megmutatja, milyenek vagyunk ilyenkor az ő szemében… nem túl kellemes belenézni ebbe a tükörbe, de tanulságos, és érdemes, mert közben a gyermeknek is segít feldolgozni az őt ért ijedséget, mikor esetleg ezzel a helyzettel találkozott.
- akinek előbbi dühöngő túl sok, az használhatja a testét másként. én néha egyszerűen fogom magam és lefekszem a földre. ott ahol vagyok. és egyszerűen bevallom magamnak, hogy tehetetlen vagyok a helyzetben. ilyenkor vagy rám, vagy mellém fekszik a gyermekem, persze ezt olyankor, amikor már érzi, hogy lehet. és a vége mindig egy nagy kacagás, gurulás, puszi, ölelés. a tehetetlenség érzését megélni fizikailag elég vicces, mert rájövünk, hogy nem vagyunk tehetetlenek, csak belesüppedünk a feszültség által, de az a saját döntésünk, hogy felkelünk-e és használjuk-e a lehetőségeinket a helyzet megoldására. Ha nem tudok lefeküdni, megrázom magam, vagy forgok, ugrálok néhányat
- és persze van még az elmaradhatatlan éneklés, amikor énekelve adom elő a dühömet, és a kérésemet. egész komoly zenei művek születnek ilyenkor, mert nálunk ebbe már a kislányom is bekapcsolódik.
Miért jók ezek a módszerek? Mert jobb, mint kiabálni a gyermekkel, ami után mi magunk is még rosszabbul érezzük magunkat, mert segít megérezni, mire vagyunk képesek, és mert megtanít tudatosítani az érzelmeinket és azt, hogy mire vagyunk képesek. A türelem nagy ajándék, a játékosság pedig segít megszabadulni a feszültségtől, és ilyenkor jobban érezhetjük magunkat, mert mennyivel jobb érzés ilyen úton eredményre jutni, mint kiabálással.
És persze mindig vannak nehezebb időszakok, mikor ezek nem működnek, mert annyira nem érezzük a saját biztonságunkat, kapcsoldásunkat, hogy nem tudunk ilyen eszközöket elővenni. És ez nem baj, mert utána elő fogjuk venni, és mi is hibázhatunk, tanulhatunk.
De milyen jó egyre többször képesnek lenni felülkerekedni saját magunkon!
[…] http://connectedchildrenandparents.wordpress.com/2014/08/07/felulkerekedni-magamon/ […]