Egy szoros kapcsolódással, jól eltöltött, aktív, programdús, délelőtt végződése… Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mennyire jól tudják gyermekeink kifejezni azt, hogy kapcsolódásra van szükségük, a “semmi se jó” érzést (jól mintázza ezt Szepes Mária Pöttyös Panni az óvodában könyvében a Másholország fejezet).
No főleg egy jól eltöltött nap után! És ilyenkor mi szülők elégedetten önmagunkkal, és csupa jó érzéssel, hisz nekünk is annyira jó érzés egy ilyen nap, azt gondoljuk, hogy mindent megadtunk, és most jöhet a nyugi.
Erre az a fránya kölök mit csinál??? neki áll hisztizni, nyavalyogni? Mit képzel? nem az övé az egész világ! Jön a türelmetlenség, idegesség, és ráförmedünk, nem kaptál meg mindent, amit kértél? nem veled játszottam egész nap? nem rólad szólt az egész nap? akkor most mit nyavalyogsz?
Amit ilyenkor teszünk, az nem más, mint beléfojtjuk az éppen kiáramolni akaró, levezetésre váró feszültséget. Ez az a pont, amikor megveregethetjük a vállunkat, mert olyan jól felépítettük a bizalmat kettőnk között, hogy “érdemesnek” tartanak rá minket, hogy megosszák velünk a bennük feszítő stresszt.
Hogy is néz ez ki?
Egy jól eltöltött program, összekapcsolódtunk, harmóniába kerültünk, és bizalmat, kapcsolatot építettünk. A végére jól el is fáradt mindenki, ám a gyermek annyira biztonságban érzi magát, hogy most készen áll arra, hogy kieressze a gőzt, és megmutassa nekünk, mi zajlik benne. Tehát vegyük elő még egy picit a türelmünket, és hallgassuk meg a gyermeket, megéri! Lássuk, hogy történt ez velünk:
Egy csodásan eltöltött délelőtt után, hazafelé indultunk. Az előzmények között volt még annyi, hogy egy hétvégi kurzus miatt sok időt töltöttünk külön egymástól. Amikor elindultunk, kezdődött is hogy éhes, hogy fáradt, hogy pisilni kell, hogy ne fogjam a kezét (amit több helyen muszáj volt, tömeg volt, úton kellett átmenni, stb.). Leguggoltam hozzá, és elmondtam, hogy át kell jutnunk a tömegen, és az utakon, utána jöhet kézfogás nélkül, de addig úgy biztonságos. Továbbmentünk, fejtegette le a kezéről a kezemet, és kisebb harapás próbálkozások is voltak. Ilyenkor mindig leguggoltam, és gyöngéd melegséggel elmondtam neki, hogy sajnálom, hogy ilyen nehéz érzései vannak, de nem engedhetem, hogy fájdalmat okozzon nekem, illetve át kell jutnunk biztonságosan. Miközben mentünk át a nehéz akadályokon, éppen annyira erősen fogtam a kezét, hogy ne tudja lefejteni, de ne érezze túl erősnek (persze ilyenkor ha épp csak hozzáérek azt is szorításnak érzi) és közben kedvesen mondogattam, hogy sajnálom, hogy így érzi magát, és ha úgy érzi, hogy szüksége van rá, én meghallgatom.
Akkor jött a pisilés, megoldottuk, az éhség és szomjúság már nem volt ilyen egyszerű… amit fel tudtam ajánlani a táskámból, és mondanom sem kell, hogy ezek az amúgy kedvencek voltak… jött a felkiáltás: Nem, az nem jó, nem kérek semmit, csak mást! És azt most rögtön akarom!
Na jó, bevallom, hogy erre majd’ kitörtem a nevetésben! Zseniális a megfogalmazás, zseniális a gyerekem! Másholország ehhez képest fityfiritty! Viszont alapszabály, hogy nem nevethetem ki a gyermekem, főleg nem az érzelmeit.
Így aztán a nevetést visszafojtva megint csak a finom gyöngéd határszabás, feszültség és idegességmentes hangon, kedvesen, megértően elmondtam, hogy sajnálom, hogy így érzi, de most csak ez van nálam, ha kér belőle, akkor itt van nálam. Tovább sírdogált, hisztizett, én pedig tovább hallgattam, és közben többször megnyugtató hangon mondtam neki, hogy mennyire sajnálom, hogy így érzi magát, és biztosítottam róla, hogy itt vagyok.
Ilyenkor persze ellenállások hadába ütközünk, és a meghallgatás nehéz, mert ki akar meghallgatni valakit, miközben az folyton elzavarja, meg próbálja ellökni, nem beszélve arról hogy mindezt egy ilyen kis apró emberke… egy gyerek…
Ahogy kiértük a tömegből, és átértünk az utakon, már biztonságban voltunk, addig végig sírdogált, nyavalygott, hisztizett, de mindez megértésre és meghallgatásra talált. Kezdett megnyugodni, a sírása laposodott, nem küzdött “ellenem”. Ezután elmondtam neki, hogy ha szeretne, akkor most már mehet egyedül, nem kell fognia a kezem. Eddigre a feszültség elszállt, a sírás abbamaradt, egy pici duzzogás maradt, de ő nem akarta már elengedni a kezem. Majd varázsütésszerűen rámnézett, mami menjünk együtt, és fussunk versenyt!
Ezt már teljes derültséggel mondta. Később még elmondta, milyen jó volt, hogy együtt voltunk, mert nagyon hiányoztam neki.
Én jobban éreztem magam, hogy megadhattam ezt a kislányomnak. Az én türelmem is megkapta a jutalmát, hiszen a nap többi része is harmóniában telt.
Kommentek