Egy kedves ismerősöm azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy mit tegyen, hogy egyen a gyermeke zöldséget. Azt hiszem, sokan ismerik ezt a problémát, valamilyen formában mindenképpen találkozik minden szülő az evéssel kapcsolatos nehézségekkel.
Legyen szó a túl kevés, vagy túl sok evésről, vagy bizonyos ételeknek való ellenállásról, mint zöldség, vagy gyümölcs, vagy éppen hús. Esetleg csak palacsintát, kiflit hajlandó enni, vagy éppen a rettegett édesség-őrület.
Mint minden akadály esetén, amelybe a gyermeknevelés során ütközünk, ebben a kérdésben is azt szoktam javasolni a hozzám forduló szülőknek, hogy elsőként forduljanak egy kicsit befelé, vizsgálják meg milyen érzést is okoz bennük az, hogy a gyermekük nem eszik bizonyos ételeket, illetve csak egyes ételeket fogyaszt, vagy keveset eszik, vagy folyton eszik… Egészen biztosan mondhatom, hogy ebben a kérdésben is lehet találni magunkban valamely feszültséget, érzést, melyet ilyenkor akarva-akaratlanul is rávetítünk a gyermekünkre.
Törekedjünk megszabadulni ettől, de legalábbis elhatárolni, hogy ne ez az érzés vezéreljen, mikor épp arról próbáljuk meggyőzni szemünk fényét, hogy a paradicsom mennyire finom és egészséges, és meg kell enni.
Persze ez önmagában nem elég, a hallgatópárral felszínre hozott, mélyre nyúló érzelmek feldolgozása csodás megkönnyebbülést hoz, könnyedebb hozzáállást a gyermekhez, és a problémához, de érdemes bevetni néhány jó kis trükköt, hogy vonzóvá tegyük a gyermeknek az evést.
(Zárójelesen megjegyzem, ez nem táplálkozási tanácsadás, csak néhány játékos trükk, amit bevethetünk a változatosabb, vagy jobb evés érdekében, mondjuk idegeskedés helyett 😉 )
Használhatjuk a gyermekidőt is a probléma feltárására, de itt ugye a gyermek diktál, ezért nehéz arra terelni, hogy feltárjuk az evéssel kapcsolatos gondok gyökerét. A játékos meghallgatásban eljuthatunk a problémához, vagy eredményre is juthatunk.
Rengeteg kreatív ötlettel találkoztam, hogyan lehet az ételt különböző formációkban elhelyezni a tányéron, csodaszép már-már művészi alkotásként felvágni a zöldséget, kishajók, állatok, esetleg mosolygó formákba rendezni, ezzel téve vonzóvá a gyermek számára. Igazán nagyszerű ötleteket lehet találni, és minden elismerésem azoké a szülőké, akik ilyen műalkotásokat képesek készíteni.
Nagyon jónak tartom az együtt történő előkészítést, mert “saját munkájuk gyümölcsét” ehetik, nem is beszélve azon szerencsésekről, akik a saját termésüket ehetik.
Ám ha ez nem elég, vagy épp valamiért nem működik, mert a gyermek ellenállása nekünk szól, annak, hogy kapcsolódjon hozzánk, akkor vessünk be egy jó játékot, nem garantálom, hogy teljesül a vágyunk, és megeszi a gyermek a tányérján mosolygó uborkát, de legalább nevetünk egy jót, és talán mégis megkóstolja az addig “fúj ez kaki” jelzővel illetett ételt.
Az étel “életre kel”…
Az egyik leghatékonyabb játék, legyen szó bármiről, amikor a tárgyak megelevenednek… íme néhány ötlet, ahogy mi csináltuk:
A megmentésre váró étel
Időnként beköszön az életünkbe egy-egy olyan időszak, amikor a főztöm nem felel meg, legyen bármi, nem ízlik. Esetleg az addig imádott paradicsomot utálni kezdi a gyermekem, vagy nem hajlandó megenni a salátát, amit egyébként nagyon is szeret.
Ilyenkor persze nagyon meg tudok bántódni, hogy kiteszek magamért, és főzöm a finomságokat, az a betyár gyerek meg nem hajlandó megenni! Ezen túllendülve, fogom magam, és flegmán szoktam közölni:
“Tulajdonképpen nagyon örülök neki, hogy nem kéred, mert nekem annyira ízlik, és olyan üresen kong még a gyomrom, hogy én szeretném megenni a tiédet is!”
Nyomatékosítás végett meg is “kongatom” a hasam, és természetesen nagyon üresen kongó hangot tudok ehhez produkálni.
“Hallod? Ide még legalább két ilyen tányérral elfér!”
Majd fogom a kanalat, és közelítem a számhoz. Ám ekkor cérnavékony hangocskák elkezdenek segítségért kiabálni. Ilyenkor kicsit meglepődve megijedek!
“Honnan jön ez a hang?” Alaposan körbenézek, a kanál körül, az asztalon a tányér körül, az asztal alatt, a szalvétát is felemelem… “Semmi. Biztosan rosszul hallottam, vagy a fülem csengett.”
Ahogy folytatnám az evést, megint megszólalnak a cérnavékony hangocskák: “Segítség! Segíts nekünk, nem akarunk a mami hasába menni! Ments meg minket! Kérünk szépen, ments meg, inkább a te pocakodba akarunk menni!”
Mire ismét meglepődve kérdőre vonom a gyermekem: “Te voltál az? Te akarsz engem megtréfálni? Talán nem ehetem meg az ebéded??? Ne viccelődj itt velem, mert nagyon éhes vagyok!”
Néhány ilyen próbálkozás után, a gyermek nagyra nyitja a száját, megesik a szíve a falatkákon, és bizony megeszi. Ilyenkor természetesen a falatok boldogan lubickolnak a szájában, vidáman kiáltozva, néha énekelve, hogy mennyire boldogok, hogy megmentette őket, és most már biztonságban vannak, jó helyen.
Ebbe a játékba mindig nagyon könnyedén belemegy a gyermekem, elég sokáig el tudunk így játszani, például egészen addig, míg kiürül a tányér, és bizony egy falat sem kerül az én számba! A kislányom nagyon hamar átveszi az irányítást, ő szólaltatja meg az ételeket, és a kreativitásának semmi nem szab határt. Persze olyan is van, hogy az tetszik neki, hogy én játszom el az ételek szerepét.
A makacs étel…
A zöldség szépen felvágva csücsül a tányéron, várja a sorsát, ám egyszercsak durcás hangon közli: “Nem akarom, hogy megegyél! Azonnal ragassz össze és vigyél ki a többiekhez! Szó sem lehet róla, hogy a szádba kerüljek!”
A makacs, dacos játék, mindenkinél nagyon sajátos, ennél a játéknál az a legjobb, ha azokat a mondatokat, szófordulatokat vesszük elő, amelyeket a gyermek használ, ha valamivel dacol. Nagyon figyeljünk a hanghordozásra, mert az ad igazi hangsúlyt neki. Ám nagyon figyeljünk, hogy ne csapjunk át gúnyolódásba, a gyermek érzéseit komolyan kell venni, nem viccelhetjük el!
A legtöbb esetben itt jó kis tükröt kapunk arról, hogyan is kezeljük a gyermek makacsságát, ugyanis, ha elég kitartóan dacol a zöldség, és mi elég játékosan és türelemmel tudunk dacolni, hogy megvárjuk a gyermek közbelépését, akkor ő bizony a leghívebb szinészi produkcióval fogja bemutatni, hogyan is kezeljük mi az ő dacosságát. A zöldséget rendre fogja utasítani, és még az is lehet, hogy hamm jól bekapja.
A mese-étel
Mi lehet izgalmasabb, mint egy hosszú izgalmas kalandokon átvergődő uborkahajó története, esetleg egy paradicsomlabda, vagy egy salátalevél, aki magát madárnak képzelte, és szelek szárnyán érkezett. No és ha ezek még össze is találkoznak!
Vigyázat! Ne állítsunk magunknak túl magas mércét! Nem kell senkinek Grimm-fivéreknek lenni ahhoz, hogy kitaláljon egy kis kalandot, nem beszélve arról, hogy a gyermekek épp elég kreatívak ahhoz, hogy továbbvigyék a történetet… És itt aztán lehetnek cápaharapást szenvedett uborkahajók (természetesen a gyermek a cápa 😉 ), harcban megsérült paradicsomok, répák, és itt lehet bátran használni a művészi vénánkat, hogy műalkotásokat teremtsünk a gyermek tányérján. A harcosabb fiúk háborúba vihetik a figurákat, ott aztán lehet sérüléseket szenvedni!
Nézzünk egy konkrét történetet:
A puffasztott kukorica-tallér esetét. A dolog hátterében az áll, hogy gluténmentes diétára kellett állnunk, és hát ez ugye lemondásokkal jár.
Mikor nincs időm kenyeret sütni, bevetem a puffasztott tallérokat. Az egyik legfinomabb a kukorica, ám ha kenni szeretnénk rá valamit, akkor ez a legkevésbé praktikus, mert nagyon göcsörtös, és nem lehet egyenletesen kenni.
Ez pedig az egyik nehezebb napon, mikor a feszültségek gyülekeztek a kislányom lelkében nagy gondot okozott.
Síró hangon közölte velem: “De mami ez így nem jó! Nincs mindenhol vaj, és így nem ízlik!” Miután felmértem a feszültség mélységét, és láttam, hogy itt egy jó nevetésre van szükség a mandulavaj, amivel megkentem a tallért beszédbe elegyedett a tallérral, és kérdőre vonta, miért nem tudnak a puffasztott szemek egyenletesen illeszkedni, hogy a vaj simán elterülhessen rajta. Így a tallér nekiállt elmesélni a történetét, amelyben hegyen-völgyön át bandukolt, megküzdött esővel, viharral, tikkasztó napsütéssel, éhséggel, szomjúsággal, magas hegyeket mászott, hótorlaszokon küzdötte át magát, találkozott éhes farkasokkal, akik majdnem megették, és egy szerencsére csak húsevő medve mentette ki a karmaik közül… kislányom bőszen sorolta még a kalandok részvevőit, és megvizsgáltuk, hogy melyik sebet és sebhelyet hol szerezte a tallér.
Mivel szegény tallér azért állta ki ezt a sok próbát, hogy a érezhesse magán a mandulavaj balzsamos simogatását, és végül egy kislány pocakjában megpihenhessen, így a története szerencsés véget ért, csakúgy mint a miénk, a gyermek jóllakott, én pedig megnyugodtam.
Ez csak néhány a repertoárból, ebben aztán lehet kiélni a játékosságot! Ezeket a játékokat lehet sokat formálni, de a gyermekeket nem zavarja az ismétlés, és maguk is szívesen eljátszák. Sok kitartást igényel, és meg kell találni, hogy kinek, mi szól a szívéhez. Sok türelem is kell, mert néha azt érezzük, hogy mennyi mindent megteszünk, hogy az a csibész porontyunk végre hajlandó legyen valamire, amit mi az ő érdekében szeretnénk, és ő mégse hajlandó… nem azonnal. Ne feledjük, az ellenállás, és az együttműködés hiánya sokszor nem annak szól, amiben ellenáll, hanem egy segélykiálltás felénk, hogy kapcsolódni szeretnének velünk.
Ez egy jó muri, és nekünk felnőtteknek is jól esik, mikor nem idegeskedve, kiabálva próbálunk egy helyzetet megoldani. De az idő szűkössége, a fáradtság, és a saját feszültségünk gátat szabhat az ilyen játékok bevetésének. Nem lehet elvárás saját magunk felé, hogy így együnk minden alkalommal. De időnként bevethető, és akkor elkerüljük a kiabálást. Legközelebb lehet, hogy a gyermek fogja kérni, és akkor már ő irányít, csak bele kell mennünk a játékba. Mindenképpen gyorsabb, és nyugodtabb, mint az ideges, emelt hangú utasítás.
A hatás pedig hosszútávú. Így máskor elegendő egy gyöngéd határszabás, vagy egy-egy mondat a játékos evésből.
Remélem, sikerül ötleteket adnom, és szivesen olvasnám a ti ötleteiteket is!
Jó étvágyat! 😉
Kommentek