A gyermeknevelés rengeteg meghitt, szeretetteli pillanat, aggódás, megannyi öröm és vidámság, idegeskedés, feszültség, néha úgy érezzük a fejünkre nő, néha pedig kikapcsol, és elvon a mindennapi nehézségektől… folytathanám a banalitások sorát, de van egy dolog, ami szerintem a legfontosabb benne: önismeret. Azt hiszem ennél élesebb tükörképet saját magunkról, a belsőnkről semmilyen profi önismereti kurzus, terápia nem képes mutatni nekünk.
Persze itt is ugyanúgy fennáll a kérdőjel, hajlandóak vagyunk-e belenézni ebbe a tükörbe, és meglátni azt, amit mutat, amin dolgoznunk kéne, felismerni magunkban, és szembesülni vele, esetleg változtatni rajta.
A módszerünkben van egy nagyon jó eszköz. Ez a szülőkről szól, és ez esetben nem a gyermeknek nyújtunk meghallgatást, hanem két felnőtt nyújt meghallgatást egymásnak. Az elvünk alapja az, hogy mindenki saját maga legjobb ismerője, és ha megfelelő meghallgató közegbe kerülünk, akkor képesek vagyunk saját érzelmeink mélyére ásni, hogy aztán mi is eljussunk oda, ahol felismerve a minket akadályozó, terhelő érzelmeket kiengedhetjük magunkból a feszültséget, sírással, nevetéssel, remegéssel, netalán egy kis “hisztizéssel”, összefoglalva azokkal a természetesen bennünk rejlő “tünetekkel”, amelyek segítenek felszabadítani, feldolgozni a minket belülről nyomasztó érzelmeket.
A gyermeknevelés számtalanszor hoz fel bennünk dühöt, haragot, és ez bizony sokszor kiabálás, vagy valamely feszültség formájában tör elő, és ezt akarva-akaratlanul a gyermekeinkre zúdítjuk. Ami még rosszabb, hogy ilyenkor esik meg velünk az, hogy egyszerűen elakadunk, és azt érezzük, mindennap ugyanazt a macska-egér harcot vívjuk, mert a gyermek nem hajlandó együttműködni, felvenni a cipőjét, elindulni, felöltözni, elpakolni a játékait, megenni az ételt, jönni az utcán, stb. hosszan sorolhatnám.
Mi szülők, meg gyorsan kijövünk a sodrunkból… vajon miért? nem lenne könnyebb egy nyugodt, szeretetteli hangon megkérni a gyermeket, hogy tegye meg, amit kérünk, esetleg egy kis játékossággal rásegíteni? Könnyebb? nem biztos – legalábbis addig nem, amíg feszít minket belülről valami érzés, és ez dühöt vált ki belőlünk – ám hatékonyabb, ezt tapasztalatból mondom!
Nézzünk egy konkrét példát, hátha így közelebb hozhatom hozzátok ezt az eszközt, amiről mi, akik rendszeresen gyakoroljuk tudjuk, mekkora kincs.
Kislányom két éves elmúlt, mikor a nyár, és meleg közeledtével úgy gondoltam, ideje az addig ismerkedős fázisban lévő bilizést konkrét célként kitűzni, és leszokni a pelenkáról. A nyár a legideálisabb időszak, hisz úgyis ahol csak lehet meztelenkedik a gyerek, de ezt nem részletezem…
Belevágtunk, és úgy tűnt jól halad a dolog, de hát egy gyermek ugye nem ér rá ilyen földi dolgokra, hogy arra gondoljon, hogy neki pisilni, meg kakilni kell, miközben fontos tudományos felfedező korszakát éli, és lássuk be ez azért pár évig így is lesz, és mindig az utolsó pillanatban fog szólni, hogy pisilnie kell. 😀
Tehát, mi is történt… a szokásos… sokszor mellé ment, földre, ágyra, bugyiba, ide-oda… erre fel vagyunk készülve, ilyenkor jobban odafigyelünk, kikészítjük a felmosót, gyakran kérdezgetünk, felszedjük a szőnyegeket, stb.
Én is így tettem, és cseppet sem érdekelt, hogy mellé ment, igyekeztem élvezni ezt a tanulási folyamatot is. Ám volt valami, ami beárnyékolta ezt, és nem tudtam hová tenni magamban, minden bepisilésnél ahogy nekiálltam feltakarítani, valami méreg kezdett feltörni belőlem, míg aztán egyzser, amikor amúgy is stresszes helyzetben történt a dolog, már kezdtem is szitkozódni, és megemelt hangon kérdőre vonni a gyermeket.
Teljesen értetlenül álltam saját magam előtt, így tudtam, íme egy téma, amit ki kell beszélnem a hallgatópárommal.
Így tettem, és bizony mély érzelmekre leltem, saját gyermekkoromból. Olyan emlékek tolultak elő, hogy én nagyon sokáig bepisiltem, és olyanok, hogy sokszor türelmetlen kiabálás fogadta ezeket az eseteket. Ahogy felelevenedtek az emlékek, az érzések, sikerült azonosítanom azt az érzelmet, amit felelőssé tehettem a saját idegességemért a hasonló helyzetben a saját gyermekemmel. Az emlékeim szégyen- és félelemérzettel töltötték meg bennem az embernek az egyik legtermészetesebb igényét.
Az érzelmek azonosítása általában nem elég, jól esik egy sírás, egy nevetés, remegés, kilélegzés, kirázás magunkból. A testünk oly sokra képes a lelkünk gyógyításában, hát érdemes kihasználni. Én megtettem. És a várt eredmény meg is jött. A feszültség eltűnt belőlem, és nem okozott több feszültséget bennem a bepisilés, és ahogy eltűnt az én feszültségem, varázsütésszerűen két héten belül beállt a teljes (nappali és éjszakai) szobatisztaság.
Milyen érzés, mikor meghallgatnak? Nagyon jó, az, hogy végigbeszélhetem magam az engem bántó, fojtogató érzéseken, anélkül, hogy “cenzúráznom” kéne a szavaim, mert a hallgatópárom teljes figyelmével megtisztel, és megbecsüli azt a belső munkát, amit végzek ilyenkor. Jó érzés, mert végiggondolhatom, hol is gyökerezhet az érzés, mi is az, amit érzek, ő nem szól bele, nem ad tanácsokat. Továbbá, ami nagyon jó, hogy megbízom benne, mert ebben az “egyezségben”, hogy meghallgatjuk egymást, teljes titoktartást fogadunk, még egymás felé sem hozhatjuk fel az itt hallottakat. És jó, mert viszonozhatom neki ugyanezt, a feltételek körólmények egyformák.
Persze ígéreteket nem tehetek, mert nem mindig ennyire varázsütésszerű az eredmény, sem bennünk, mert valamikor több hetes, esetleg hónapos munka az, hogy rátaláljunk az emlékre, sem a gyermekben, mert kell néhány alkalom, míg ő is átszokik az “új” reakciónkra, de eddigi tapasztalataim szerint a változás szele az első pillanattól kezdve érezhető a gyermekek viselkedésében. Ezzel együtt azt megígérhetem, hogy amikor feloldjuk magunkban ezt a feszültséget, akkor mi magunk megkönnyebbülünk!
Kommentek