Mami! Pisilniiii!!!!… Én csak veled akarok kezet mosni, különben nem mosok kezet!… Nem akarok fogat mosni!… Segíts felöltözni!… Nem tudom egyedül felvenni a cipőt!… De én most akarok fagyit!… De igenis vegyél nekem nyalókát!…
Gondolom, sokaknak ismerősen csengő mondatok, és miközben jómagunk is éppen 3 másik dolgot próbálunk megcsinálni, összekészülni, felöltözni, felöltöztetni a kistesót, vagy épp ebédet főzni, hát elvárnánk a nagyobbtól, hogy ezeket az egyszerű és már számára is rutinossá vált feladatokat egyedül végrehajtsák…
Az eredmény a felemelt hang, dühöngés, és persze a rossz lelkiismeret, hogy folyton kiabálnom kell azzal a gyerekkel, hogy hajlandó legyen ilyen egyszerű dolgokat megcsinálni.
Sokféle játékos ötletet vezettünk be, de most egy olyanról mesélek, ami hátterében az áll, hogyan szoktuk együtt eljátszani a morcos mamit, és jókat nevetni… ez persze egy másik bejegyzés, majd hamarosan erről is mesélek 🙂
Szóval, mikor a gyermek nem akar kezet, vagy fogat mosni, felöltözni, egyedül WC-re menni, felvenni a szemetet, elrakni a játékot, továbbindulni a boltban, mert fejébe vette, hogy ő az egyébként nálunk abszolút kizárt édesség nélkül egy tapodtat sem megy tovább, stb. és én épp tele vagyok gondolatokkal, vagy fáradt, fejfájós, feszült vagyok, és semmi kedvem a gyerek hisztijéhez ilyen apróságok miatt, és mivel egyébként is egész nap azt a “hálátlan kölköt” szolgáltam ki, elvárom, hogy most működjön együtt, és ne kelljen még őt nevelnem!
No ez az az állapot, amikor még az utolsó cérnámmal erőt veszek magamon, és nekiállok elváltoztatott hangon játékosan szitkozódni. (természetesen cenzúrázott szóhasználattal 😉 ) a hangom hol boszorkányos, hol sárkányos, hol a saját mérges, dühös hangom paródiája…
“Ez a huncut gyerek már megint nem képes rá, hogy megmossa a kezét! Gyere kezet mosni, most azonnal! Ne kelljen többször mondanom!”
vagy
“Jajj már megint nekem kell mennem, miért nem vagy képes egyedül elintézni, mikor tudom, hogy el tudod intézni!”
esetleg
“Hűűűű most aztán tényleg sok nekem ebből a hisztiparádéból, nem veszek neked semmit és kész, és egyébként is, ilyet nem kaphatsz, tudod jól, miért is nem akarod megérteni… hát ez őrület!”
Ezeket hosszan ismételgetem magamban, és természetesen mérgemben, és dühömben nem is “látok”! Így természetesen nem veszem észre, hogy ő ezenközben, amíg én szitkozódom, elmegy és felöltözik, pisil, kezet most, vagy éppen továbbmegy a pénztárhoz… mivel rögtön veszi a játékosságot.
A végén teljes meglepetést színlelek, és kitörő örömmel fogadom, hogy a feladatot elvégezte.
Nálunk ez annyira bevált, hogy néha ő kéri tőlem, hogy játszuk ezt.
A szabály: nem illetem a gyermeket semmi becsmérlő szóval, nem beszélek az ő “hiányosságairól”, hisz nem az a cél, hogy őt lebecsüljem!
Ez az, amiért az elvárás szót fentebb kiemeltem, nem elvárással állok hozzá, hisz hogyan is várhatok tőle együttműködést, ha ő folyton elvárást kap tőlem!
Hatalmasakat nevetünk ezeken az eseteken, és hát a nevetés miért is jó? Közelebb hoz, építi a kapcsolatot közöttünk, építi a gyermek biztonságérzetét, erősíti a kötődésünket.
Nem beszélve arról, hogy én is kiadom a dühöm anélkül, hogy ráförmednék a gyermekre, megkönnyebbülök, és máris jobban működik minden!
Gyakran vetem be azt a trükköt, magam megnyugtatására, és arra, hogy ne ijesszek rá a gyermekemre, hogy amikor megy fel bennem a pumpa, olyankor viccesen adom elő a bennem felgyülemlő feszültséget, és elváltoztatott hangon adom ki magamból a dühömet. Eredmény, síró gyerek helyett nevető gyermek, és nyugodt lelkiismeret, és valahogy mégis kibeszéltem a kavargó érzelmeim…
(Ennek a hátteréről, egy tele-előadásomon hallgathattok többet!)
Rajta! Próbáljátok ki!
Kommentek